Fészkében ül a mozdulat.
Delente súlyos nap ragyog.
Haragoszölden gömbölyödnek
a levelek között a diók.
Szárnyát rezzenti a darázs.
Gyanta csorog az ághegyen.
Mozdul, helyet keres az alma,
hogy szebb legyen, hogy jobb legyen.
Piros taréját rázogatja
Fehér kotlónk az udvaron.
Pincehűs kutak csobogását,
szekerek zaját hallgatom.
Így fürdik bennem szüntelen
A gazdag, sarjadó világ.
Illetetlen és remegőn,
mint folyóban a parti fák.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.