Az élet jó is, meglehet,
de nem neked: mit értheted,
bölcső és sír között meg nem állva,
miközben tengő lelkedet
hol undor, hol gyönyör dobálja?
Rejtélyek ólom-rétege
csüggesztőn vastagul fölötted.
Végül megháborodsz bele,
mint a kovács szegény feje,
aki tudós füzetére görnyed.
Ne légy: időzz. Ideje már.
Ne virrassz; úgy merülj, akár
a magzat, léten-túli éjbe,
amíg megint magába zár
a lágy öröklét anyaméhe.
(Rab Zsuzsa fordítása)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.