Az eljövendő fényességben állok,
Kezemben vággyal, s oly szép a világ.
Szemem nem győzi bámulni a fákat
És reményzölden intenek a fák…
Eperfák szegte fényes út szalad,
A betegszoba ablakában állok.
Nem is érzem az orvosság szagát,
Valahol biztos szegfűk nyílnak.
Nem az a kérdés, hogy fogoly vagy-e,
Arról van szó, hogy meg ne add magad.
(Z-nak, aki élete legnagyobb harcát vívja, magáért az életért. Ne add meg magad!)
Vagyunk két villám-vert fa tűz jele,
éjféli erdőn két világító máglya,
két meteor szikrázó fény-uszálya,
egy sorshang kettős nyílvesszeje,
egy-igába tört lovak kényszere,
melynek futását egy gyeplő cibálja,
vagyunk egy-gondolat kétívű szárnya,
egyetlenegy tekintet két szeme,
iker-árnyék, mely sírboltra vetül,
ókori Szépség álmodik a márvány
sírkő alatt, nyugszik időtlenül,
titok, melyet két hangon hallani,
két szfinksz vagyunk magányunk éjszakáján,
közös kereszt kettétárt karjai.
Rab Zsuzsa fordítása
Ott találkoztam utolszor veled
a parton, ahol csavarogtunk néha.
A város áradástól rettegett-
szilajul nyargalt, nőttön nőtt a Néva.
Nyárról beszéltél, s arról, hogy nőt
költőnek elképzelni - lehetetlen.
A cári lak s a Péter-Pál –erőd
örökre ittmaradt szememben.
Nem is miénk volt már a levegő,
ajándéknak éreztük, ég kegyének.
Az én szívemből akkor tört elő
a legutolsó esztelen-vad ének.
Rab Zsuzsa fordítása
Magam vagyok és csak magányra vágyom,
magamra hagyott társam és szerelmem,
magam vagyok, nincs hű uram-barátom,
magam vagyok, haragvón, csendesedten,
magam vagyok gyötrő nehéz hevemben,
magam vagyok, hogy nálam senki jobban,
magam vagyok hívemtől elhagyottan.
Magam vagyok, ha ablakom kitárom,
magam vagyok szobámba rejtezetten,
magam vagyok hallgatni nagy sírásom,
magam vagyok, letörve, ernyedetten,
magam vagyok, bár mind keservesebben,
magam vagyok kuporgón a sarokban,
magam vagyok hívemtől elhagyottan.
Magam vagyok mindenütt a világon,
magam vagyok jártomban s megpihenten,
magam vagyok, hogy nincs ebben se párom,
magam vagyok mindentől elfeledten,
magam vagyok, ha sértést kell viselnem,
magam vagyok, ha könnyem elzokogtam,
magam vagyok hívemtől elhagyottan.
Herceg, most gyűl a bánat csak felettem,
magam vagyok gyásztól fenyegetetten,
magam vagyok sziromnál hervadóbban,
magam vagyok hívemtől elhagyottan.
(Illyés Gyula fordítása)
Álomban születik a csönd
Csöndben születnek az álmok
Minden álmot mit örököltem
Belső csöndembe zárok
Álom partján kószáló csönd
Csönd peremén szepegő álom
Álom-parketten egyedül
Csönd táncát hajnalig járom
Álom ölében szundító csönd
Csönd-cipőben tipegő álom
Meddig kell még álmok mögött
Csönd-várószobában állnom?!
