Játszom vele: gyerek a késsel.
Néha a húsomig szalad,
sós lesz a szám, mintha lenyalnám,
ahol megszúrt a gondolat.
Mint apostol, sebhelyet
kutat szemem, bőrödbe ás, -
száradhatatlan tengerül
lepi szádat a hallgatás.
Mondd ki, - gyötörlek -, mondd ki végre,
mondd ki magadnak és nekem,
vergődjünk inkább láncokon,
bukjunk hanyatt a fényeken,
inogjunk együtt tűzrakás
és ég között, mint ing a katlan,
míg szemünk színe egybefoly
a ronthatatlan bódulatban.
De mondd ki, mert felépítem
az út mellé, mint annyian,
a halál után is éberek,
építették az Appián,
és beleejtem testemet,
járj körbe-körbe, mint az állat,
körülötte tehetetlenül:
csukott kapu. Szűkölj utánam.
Ez kell? Ami van nem elég?
Csak tested adod? Nem magad?
Én üssem rajtad a sebet,
s bemártod halott ujjamat?
Akkor kimondod? Gőgödet
kínod s magányod szertemossák?
S eltöltheti málló fülem
a kételytelen bizonyosság?