Scarpia áriája előadja: Bryn Terfel
Zsíros rögök fekszenek
Gúla alakú fénykupola alatt
Utam a völgyé melyben
Egyre élénkülő meleg déli szél fúj
Zsenge hajtások törnek felfelé
A hóból kecsesen szépítgetve rügyeiket
Arcomon őrzöm mosolyát a hegynek
Lépteim nyomába újak kérnek bebocsátást
Zenélnek a fák a bércek
De Te nem érzed hited eltévedt
Simogató Anyád keze elől
Mélybe-magasba menekülsz
Utazol Napkeletre hol a tudás
Bölcsőjét Természetanyánk ringatja
Zárod combjaid mikor az éjjel
Lassú hullámokon partjaidhoz ér
Sápad a hold is majd elfordul
Bársony takarót borít testedre egy kéz
Andalodsz álmodsz régi ének szól
Szeretkezel újra és újra liliom nyitja méhét
Zsarátnok izzik fel ahogy nyílik egy ablak
Nézem mint tűnik el az idő
Utánam nem marad más csak koppanó szavak
Egymásba feledkezve majd a csend
Zsarol egy érzés lázad a gondolat
Majd megfeszítik az izmokat és újra erős vagyok
Akartok-e vadak szabadok lenni
Eldobni mindent és meztelenül futni a Nap felé
GAS©2006
Ez nem egy szerelmes vers
Melyet éjjeli szobában
Holdfényizzó mellett
Egymástól elválasztott
Fekete-fehér karakterekből
Lélekszövetek láthatatlan
Papírjára vetek
Nem hozzád szól
Ki halkan lépsz az ágyhoz
Érintésed pillantásod
Fájdalomcsillapítóként
Érkezik beteg sejtek
Öregedő izomrostok
Elfeledett vágyak közé
Nem akarom álmodni
Életem regényét
Mely kiadás esetén
Kasszasiker lenne
Mézes tésztaként
Vonzó méregként
Hatva olvasó-zsigerekre
Hol Te nem vagy
Én azt ismerem
Mit kimondasz
Én elhallgatom
Ismerlek
Ismeretlenül
Menthetetlenül
Nemek között
Határok nélkül
Feledve időt teret
Bölcseletet
Nyelvek közös
Fogalom szó készletében
Logikusan szeretkezni
Veled
Benned
Ritmusoddal
Harcolva
Akaratoddal
Hiteddel
Érted
GAS©2009
Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott
hazafelé menet?
A gyepre éppen langy sötétség szállott,
mint bársony-permeteg
és lábom alatt álmatlan forogtak,
ütött gyermekként csendesen morogtak
a sovány levelek.
Fürkészve, körben guggoltak a bokrok
a város peremén.
Az őszi szél köztük vigyázva botlott.
A hűvös televény
a lámpák felé lesett gyanakvóan;
vadkácsa riadt hápogva a tóban,
amerre mentem én.
Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,
e táj oly elhagyott.
S im váratlan előbukkant egy férfi,
de tovább baktatott.
Utána néztem. Kifoszthatna engem,
hisz védekezni nincsen semmi kedvem,
mig nyomorult vagyok.
Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor, miért, kinek.
Aktákba irják, miről álmodoztam
s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg.
És az országban a törékeny falvak
- anyám ott született -
az eleven jog fájáról lehulltak,
mint itt e levelek
s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,
mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse
s elporlik, szétpereg.
Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vidul, ha toroz.
Én nem ilyennek képzeltem a rendet.
Pedig hát engemet
sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,
mint apró gyermeket,
ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.
Én tudtam - messze anyám, rokonom van,
ezek idegenek.
Felnőttem már. Szaporodik fogamban
az idegen anyag,
mint szivemben a halál. De jogom van
és lélek vagy agyag
még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
hogy érett fővel szótlanul kibirnám,
ha nem vagyok szabad!
Az én vezérem bensőmből vezérel!
Emberek, nem vadak -
elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,
nem kartoték-adat.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!