coppelia

És megint kinyitom ablakom az éj sötétjére
Magamba szívom a közelítő tavaszt
A ködbe vesző csillagokat
Nem hallom hogy bombák robbannak bűnösök ordítanak
Nem látom a felszakadt testű utcákat
Az ártatlanok miként takarják el arcuk

Érzem testemen kezed érintését ajkaid ízét
Kizárod belőlem azt akit gyűlölök
Megtermékenyíted lelkem szavait
Megfogom kezeid a lenyugvó nappal
Ölelésed fájdalmasabb apám halálánál
Nyitva maradt ablakon át távozik az élet
Egyedül vagyok újra az ébredésben
Számolom a felhőket az égen
Együtt kelek
A pirkadat után távozó illatoddal
Combjaid erejének emlékével
Te is félsz ha szép az este
Hogy mindez egyszerre elmúlik
Vihar jön s repül hajónk tovább a széllel

Nem ezt akartuk
De így lett
Marjuk egymást
A messzeségben

GAS©2004

A költő mit is tehet?
Teleírhatja csillagokkal
a mennyboltot,
míg alusznak a csillagászok.
Teleírhatja rózsákkal a kertet,
míg alszik a május.
Teleírhatja napfénnyel a strandot,
míg alszik a napfény.
Ó, százegyszer is kifoghat
a késedelmeskedőn!
Teleírhatja reménységgel
a szállongó időt,
míg alusznak az emberek.

Fagyos kezeivel ölel át a csend, a magány,
Gondolataim ezerszer járja át kétely és talány.
Egyszer repülök, madárként szállok az égbe,
Majd sötét felhők taszítanak le a mélybe.

Ha itt vagy velem, hívnak, várnak a csillagok,
Ragyog a nap is, dalolnak az angyalok.
De nélküled kietlen tájon találom magam,
Kiáltásom nem hallja senki, nem értik szavam.

Lelkem, koldusként kidobva fekszik az utca kövén,
Ki arra jár, nevetve belerúg, vagy átlépi könnyedén.
Aztán eső áztatja, ellepi a sár, a város mocska,
Ha jön a fagy, nem lesz más, mint apró jégkocka.

Ha megtalálod, emeld magadhoz és felolvad,
Fényesen világít, lesz saját holdad.
Üstökösként repül át az égen,
Ha velem vagy, az maga az éden.

Akkor ezer virág nyílik a réten,
Fény gyúlik a mély sötétben.
Nincs fagy, hideg, fájdalom,
Valóra válik, miről álmodom.

Arra kérlek, maradj még soká,
Repítelek, elviszlek bárhová,
Csak hiányodat nem bírja szívem,
Megszakad, és elveszítem hitem.

Az álmaimból és reményeimből
szines, süppedő szőnyeget fonok.
És éjjel-nappal fonok egyre-egyre,
a munka édes, sürgető, konok.

Beléfonom a jelen bús magányát
ciprus-színével is kegyetlenül.
Amely fölött az őszi alkonyatban
lágy tétován fehér galamb repül.

Ha elkészül a ritkamívű szőnyeg,
nagyboldogan terítem majd eléd:
menj végig rajta s érezd meg a lelkem
különös, vágyó, rezgő ütemét...