coppelia

A Balkántól nyugatra
Gettó földön
Lakóparkok magányában
Sárban tisztulok

Röhögök magamon
Háziőrizetben
Átmeneti izzó a plafonon

Hasonszőrűek között
Istentelen vagyok
Valahol egy tányér eltörött

Viszketek
Véres légbuborékot
Kapar kezem
Utasításra szenvedek

Mögötted vagyok
Rózsa helyett
Száraz levendula

Kínzó metafora
Vallomás-
Elmaradás

Hó helyett eső esik
Folyok a folyóval
Áradó indulat
Szabadság

Megfognám kezed
Hogy elengedhessem
A Köz-ért előtt

Közhelyes
Operaimprovizációval
Valljak Neked

Milyen volt gyermekként
Bűvészdobozból
Építeni
Meleg helyet

Semminek lenni
Felhőárnyék
Gondolatban

Napba nézni
Merengőn
Mikor elbukik

GAS©2007

Hol rejtezkedett ez a mozdulat,
ez amphorásan finom, ívelt ölelés?
Sötét és lágy, mint nyári éjszaka,
s dobognak benne mind a csillagok.

Hol rejtezkedett ez a mozdulat,
ez asszonyosan siadalmas, teljes,
mint kiszabadult, röppenő madár?

Micsoda ágban szunnyadt az a  rügy,
miből e nem várt fűzfagally hasadt, -
mi rugalmas és most született ifjú,
mint szökőkúton hajnalban a csepp?

Ki hagyta rám e hajlékony hidat,
mely magányomból hozzád vezet?
Egyik pillére az én tenyerem,
másik pillére a Te kezed.

Nézd, ma a hold, a narancs telihold
a Körös tükörén lebegő.
Mondd, nem ez a kép, meg egy harapásnyi
itthoni jó levegő

volt-é a hiány, ott, az idegenbe:
ok jajra, panaszra — szegény?
Kéznél az a gally, kéznél az az emlék,
s megkapaszkodni remény

kínálja magát. — Nézd, itt ha botolnál,
kar nyúlna feléd, ölelő:
felfogni esésed. — Míg élsz, amig élhetsz,
csak itt lehet kedv meg erő

viselni a jót: az itthoni jót
meg az itthoni fájást,
Lásd, talpad alá fut az itthoni gyep,
s elföd a vihartól az itthoni nyárfás.

Nem járatták még eleget
véled a bolondját
távoli földek s messzi egek?
Ha kérdenéd, mi a dolgod
— s hogy van e még? —
csak itt jöhet rá felelet.