Sötétbarna hajában
itt-ott már szürke szálak -
és erre nincs bocsánat.
Számomra nincs bocsánat.
Az értem-rettegés, a
tőlem-bántás, a rajtam-
töprengés hagy ezüstös
nyomot a barna hajban.
Oly fiatal pedig még!
Gyerekes is lehetne,
futkározhatna tágas
mezőkön reggel-este,
futkározhatna izzó
felhőtlen ég alatt, a
nyomába szegülő vad
szeleket is kacagva,
de ő a rámüvöltő
viharral szembeperdült
s halálra válva tőle
- akár eső köpenyt - gyűrt
sorsom magára kapta,
nem tudta, mit cselekszik,
azóta jégverésben
futkos reggeltől-estig,
bőrömbe menekült, így
ő vérzik már, ha engem
ér orvdöfés a néki
idegen küzdelemben.
El kellett volna űznöm,
hogy gondtalan szaladjon
kibomló, szép hajával
a legbarnábbik asszony,
de már hozzám bogozzák
az első szürke szálak -
számára nincs menekvés,
számomra nincs bocsánat.
