coppelia

Rólad írok mikor a hajnali csillagok
Részegen nekidőlnek a ködnek
Rád gondolok miközben az ég
Harmatcseppjei arcomra fagynak
Téged kereslek azon az úton
Melyet azt hisszük magunk járunk

Rossz óra kattog szívemben
Nem látlak csak hangodból ismerlek meg
Rácsokat emelt életem köré az Idő
És én alázattal viselem rabruhám
Tegnapok kontúrjai lesznek egyre élesebbé
Minden éjjel zsoltárokra alszom el

Romokat hagyunk mindenütt
Ha elvonul az ár
Rakódik guanó
Tiszta gondolatra
Tengerré változik
A hiány

Rozsdás testek terek mindenütt
Várják az újrafeldolgozást
Rájuk borult egy halott nemzet
Ostoba szégyene
Temeti őket
Vörös föld

Rohanó lábak
Halmozó kezek
Rátarti elnyúló pillanat
Könnyekbe fojtott törekvés
Tévedő akarat
Merre szaladtok

Rokonaim vagytok a bűnben
Fájdalomban és reményben
Rázkódom veletek együtt
Tömegközlekedési eszközön
Teszem helyére mandalám
Homokszemeit csendesen

Roppan a jég vékony hártyája
Olvasztja lelkem súlya talán
Rálehel az erdő
Pipáló csendje
Tenyerében hordozza
A szerelmet

Rólad írok mikor a hajnali csillagok
Részegen nekidőlnek a ködnek
Rád gondolok miközben az ég
Harmatcseppjei arcomra fagynak
Téged kereslek azon az úton
Melyet azt hisszük magunk járunk:
Roráte caeli désuper et nubes pluant justum

GAS© 2010 Karácsonyán

Kezdetben még csak a szememet
kapcsoltam ki, hogy homlokcsontom
belső falára fesselek,

de most átléptem s elvetem
a vizuálist, és kibontom
végső valódat, testtelen

és anyagtalan ideádat,
mely tökéletes marad,
ahogy most látás nélkül látlak,
kiben nincs romlás s változat,

ki nem öregszik, el nem vásik,
ki megvéd földi utamon
s kin meditálok mindhalálig.
Te azt hiszed: és túl azon.

Angyal zenéje, gyertyafény -
kincses kezem hogy lett szegény?

Nem adhattam ma semmi mást,
csak jó, meleg simogatást.

Mi győzött érdességemen?
Mitől csókolhat úgy kezem?

Simogatást mitől tanult?
Erembe Krisztus vére hullt?

Szemembe Krisztus-könny szökött? -
kinyúló kézzel kérdezem.

Áldott vagy a kezek között,
karácsonyi koldus-kezem.