Érzem, hogyan vonul át rajtam a szürke idő.
Üresre váj.
Álmaimat kifakítja.
Ó, már milyen régóta vonul, vonul!
Fekszem a megáradt tenger fövenyén,
egy óriási kagyló karimáján.
Szétmállik és elporlik alattam.
Mélységbe zúdul.
És lassan széttörik a tér.
Fekszem a megáradt tenger fövenyén,
egy óriási kagyló karimáján.
Hold villog benne.
Egy nagyra nyílt szem.
Egy nagyra nőtt gyöngy.
Egy nagyra gyűlt könnycsepp.
Érzem, ahogy vonul át rajtam a szürke idő.
Ó, már mióta vonul, vonul!
Üresre váj.
Álmaimat kifakítja.
Megborzadok és remegek.
Szétporladok.
Mint roskatag, lakatlan házak,
úgy állnak álmaim
megáradt tenger fövenyén,
egy óriási kagyló karimáján.
Holdak, szemek, gyöngyök, könnycseppek porlanak.
Érzem, ahogy vonul át rajtam a szürke idő.
Oly régóta álmodom!
Szürkén a szürke mélybe álmodom magam.
(Rab Zsuzsa fordítása)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.