coppelia

Régi-új ajtók előtt állok
Várok kopogással nem zavarom gondolataim
Mi történhet a másik oldalon
Érzi-e hunyorként nyíló lelkével
Saját fontosságát
Mellyel örömet vagy fájdalmat oszt
Leereszkedek a földre
Hátamat az ajtófélfának feszítem
Lassítani próbálom a bennem múló időt
Emlékeim törött gyöngyként
Marokszám szedem össze
Fűzöm fel a csönd zsinórjára
Vágyam várakozó villamosának képe
Mikor elindul a kocsiszínből
A hipotalamusz felé
Apró cinkék
Tavaszi motozása
A napban fürdőző tűlevelek között
Lepedőn felejtett zsoltáros könyv
Boldogságból dagasztott könnyek
Megmaradt reggeli kávé az asztalon
Piacról hozott zöldségek gurulnak szerteszét
Párolt alma kokettál szilvalekváros mákkal
Mélyen alszanak ebéd után
Ébreszti őket a mosógép
Vasalt ingek bújnak egymáshoz
Lágyan szeretkeznek vállfák között
Miután lemegy a Nap
Kezed óvatosan gyúrja
Elfáradt izmaim
Újra kisgyermekké változom
Hallgatom a mesét
Nyálcsorgató álomba távozom
Óvatosan felemelem tekintetem
A nyíló ajtóban meglátom
A meztelen Nőt

GAS©2015

Mennék eléd, mert itt vagy már közel.
A déli oldalon leselkedel.
Gyökerek hallják könnyű léptedet,
átküldesz egy-egy halk leheletet,
mely szűzies még és illattalan,
de sejtető, jó langyossága van.
Csak arcom érzi még, nem sejti más,
varázs van benne, keltető varázs.
Ahol jársz, néma éberség fogad,
keresed a rügyes sombokrokat,
hogy langyosságoddal rájuk lehelj
s kipattanjon a sárga kis kehely.
Feljössz az élre, melyet hó erez,
íj válladon, a hátadon tegez,
benne az arany nyílakat hozod,
melyekkel a telet megnyilazod.
Mennék eléd, s mint fényváró anyám,
még utoljára elkiáltanám
nevedet, melyből napfény sugaraz:
Tavasz, tavasz! Tavasz, tavasz, tavasz!