Az alkonyattal szállt alá puhán
és megölelte szívemet a bánat,
könnyekkel ázott kis gyerekruhám,
kettőbe törtem vesszőparipámat.
Szívem, szám némaságot fogadott,
bezárult és nincs akinek kinyitnám,
kerültem a kis hangos csapatot,
mely hancuzott vagy lengett a hilintán.
A kert alól, hol vadbozót terem,
felhőkbe néztem bús, baráti szemmel,
sokféle titkon törtem a fejem,
miket nem érthet egy tízéves ember.
Én nem kínoztam fecskefiakat,
csínyen nem értek, soha nem hibáztam,
búsongva jártam, kis ágrólszakadt
és "jó gyerek" volt a nevem a házban.
De most megvernek önvád vesszei:
"Te rendbontó, megszegted a tilalmat!
egy szál magadban szöktél messze ki,
csupa seb vagy és meghűtött a harmat.
Kalandos kedved útlan útra vitt
és a százszorszép ablakot bezúztad!
és éveid arany tallérait
sárba vesztetted, mindet, mind a húszat!"
Suhog a vessző, szaggat, mélyre váj
s oly jó, ha fáj, oly izgató, oly édes,
mindig is vonzott forró borzadály
a fájdalomhoz, a könnyes sötéthez.
Örök szerelmem, étkem, italom,
több mint az élet, bódítóbb a bornál,
gyönyörnél gyönyörűbb a fájdalom
és édesebb a csóknál, a cukornál.
És te ismersz-e, csillogó-fehér
pillangó, ki sötét mérgekre tévedt?
Enyém vagy-e, ha arcunk összeér
s ölembe hajlik a tizenhat éved?
Ilyenkor sír a lelkem legbelül
és félve húzom el szádtól a számat:
a szegletben lehajtott fejjel ül
gyászfátyolos menyasszonyom: a bánat.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.