coppelia

Testvér, a földről szökni kezd a fény
s goromba gyolcsig vedlik itt a pompa.
Törd össze tükröd, vesd le álruhád.
nincs menedéked, csak a katakomba.

Palotáidba csóvát sújt a szél,
csillárodat egy vak villám kioltja.
Készíts kanócot, s gyűjtsd a mécs-olajt,
sötét világ a sírok kriptaboltja.

Fenn szó vakított, szikkasztott a fény -
zsoltár-fogantatók a hosszu éjek,
ős ritmusokra árnyak ringanak
és ismét aknamélyből zúg az ének.

Látóbb a lélek, mint a macskaszem
s lázas szemek közt tisztán áll az oltár.
Szódról lefoszlik minden cifraság
s szív-ezredek dobbannak, hogyha szóltál.

Sors szánt feletted, romlás tornyosul,
a végitélet részeg lába tombol.
S mint újszülött-hang, győztes-érdesen
új lélek Krisztus-hangja sír a romból.

Ma van a Költészet napja. Sajnos mára  ilyen szomorú vers lett aktuális.

Azt ember felöltözik,
Aztán meg levetkezik,
Folyton csak festi magát,
Aztán meg törli magát,
Ül csak a tükör előtt,
Feledve, honnan is jött,
Nem tudva, mi a neve,
Már azt sem, mi a neve.

Nem hiszi el, amit lát,
Már csak a görcse szilárd,
Fejében üres szavak,
Némelyik beleragad,
Annyira beleragad,
Hogy aztán fájva szakad,
És aztán úgy szalad el,
Nem is emlékezel.

Mivel itt van, mi kínoz és folyton  gyötör,
Mit egyik óra a másiktól megörököl,
Ami kell,  s rögtön öl,  ha ölni hagyják,
A bizonytalanság, a bizonytalanság.

Csak ő a társad neked,
A hátad mögött követ,
Nyakadon ott a keze,
Nem tudod, simogat-e,
Vagy megfojtani akar,
Kell ő, mert nemhogy zavar,
Ő, aki egyedül kell,
Sírsz neki: ne engedj el!
Ő veszi el, aki vagy,
Szavakba beleragadj,
Azt is ő intézi el,
Nőből hogy férfi leszel,
Öregből hogy fiatal,
Azt se tudd, hogy mit akar,
Csak azért, hogy megfelelj,
Magadat veszíted el.

Mivel ő az, aki kínoz és folyton gyötör,
Kit egyik óra másiktól megörököl,
Aki kell, s rögtön öl, ha ölni hagyják,
Az az átkozott jó bizonytalanság.

Szerelmem vagy, ne hagyj el soha,
Tiéd vagyok, drága mostoha,
Bizonytalanság nevű csoda,
Vérem lettél, ne hagyj el soha!