coppelia

Ha megzsarolnál, engedelmeskednék,
 akár egy jó barát, ha szépen kéred.
 Ha gyilkosságra kérnél – mért hazudjak –
lehet, hogy könnyen vinne rá a lélek.
 Ha azt parancsolnád, hogy öljelek meg
 s nem adnál hozzá mélyebb indítékot,
 azt is megtenném, jóllehet szeretlek,
 de segítenék, hogy elérd a célod
 még ebben is, hogy te győzhess, egészen.
 Hiszen ez is egy verseny, jól tudom.
 Csak úgy zsarolj, hogy ne legyen esélyem.
 Ne állítson meg semmi félúton.
 Ne ébresszen bűntudatod a látvány:
 a ház, a test, a száraz csend, a véred.
 Feküdj nyugodtan, én veled leszek.
 Akár egy jó barát, nem is kell kérned.

Elmentem egyszer Önhöz édes,
 sok sok igérgetés után,
 e diszkrét célra Ön kibérelt
 egy kétszobás lakást Budán.
 Oh, nem valék szerelmes Önbe,
 ettől nyugodtan alhatik.
 De hát nem tudtam mit csinálni
 háromtól hatig.

Férjem ilyenkor nincsen otthon,
 a magány rossz tanácsadó,
 átmentem többször is Budára,
 ez ugye megbocsátható?
 Ön oly szelíden tud susogni
 ez engem úgy elandalít…
A végén a babája lettem
 háromtól hatig.

A nagy szerelmi virradatra
 hamar borult az alkonyat,
 eloszlott lassankint a mámor,
 tüzünk lassankint lelohadt.
 Ritkábban mentem át Budára,
 Ön is csak néha-néha hítt,
 ilyenkor szörnyen untuk egymást
 háromtól hatig.

Ma szakítottunk, hála Isten,
 szívem dobog, szemem ragyog.
 Nem kell többé Budára mennem,
 szabad vagyok, szabad vagyok!
 Derülten nézek a jövőbe,
 csak egy dolog nyugtalanít,
 hogy mit fogok eztán csinálni
 háromtól hatig.

Hogy mondjam el? A szó nem leli számat:
 kimondhatatlan szomj gyötör utánad.
– Ha húsevő növény lehetne testem,
 belémszívódnál, illatomba esten.
 Enyém lehetne langyos, barna bőröd,
 kényes kezed, amivel magad őrzöd,
 s mely minden omló végső pillanatban
 elmondja: mégis, önmagam maradtam.
 Enyém karod, karom fölé hajolva,
 enyém hajad villó, fekete tolla,
 mely mint a szárny suhan, suhan velem,
 hintázó tájon, fénylőn, végtelen.
 Magamba innám olvadó husod,
 mely sűrű, s édes, mint a trópusok,
 és illatod borzongató varázsát,
 mely mint a zsurlók, s ősvilági zsályák.
 És mind magamba lenge lelkedet
 (fejed fölött, mint lampion lebeg),
 magamba mind, mohón, elégitetlen,
 ha húsevő virág lehetne testem.
– De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem.
 Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.