coppelia

 Amikor felragyog az ablakom zugában
a hold, mint csardzsui sárgadinnye-karéj,
az ajtó zárva, és fülledt a néma éj,
a kék gliciniák varázslata a házban,
hideg vizet kinál a kis cseréppohár,
törülköző hava és gyertya lángja lobban,
pilléket hívogat, akár gyerekkoromban,
és mennydörög a csend, szavam nem értve meg 
mozdulnak a sötét, rembrandti szögletek,
kisurran valami, és nyomban visszarebben,
de meg se moccanok. Már nem ijeszt meg engem.
Hálóját a magány lendíti, rám veti,
tükörbéli hugom nem tud segíteni.
Fekete macska les, évszázadok szemével...
Az álom könnyű lesz. Jó éjt neked is, éjjel!

/Rab Zsuzsa fordítása/

A megválthatatlan szavak
Hangzottak felém az éjben,
S megszédültem, mint a vak,
A vulkánmély meredélyen    
Sötét éj huhhant, mint bagoly,    
Lábamnál nyítt a pusztulás,    
A város lassan haldokolt,    
Trójánál régibb lángolás.    
Elviselhetetlen fény volt,    
Az sajtol éles könnyeket,    
S nem adtad azt az ajándékot,    
Mit messziről hoztál nekem.    
Az, az volt, lelketlen szeszélyed    
A fény, a lángolás oka,    
Mely áthatja most, mint a méreg    
Megfejthetetlen sorsomat,    
Ám bajom mind eltékozolta –
S a „nem-randevú”, hogy se ott,    
Nem láttuk egymást, se azóta,    
Az utcasarkon túl zokog.

Benne valami bűvös láng lobog,
egybefonódnak távoli vidékek.
Egyedül vele társaloghatok,
amikor mások közel lépni félnek.
Sírgödrömig kísér, ott sem hagy el,
mikor elhagynak sorra a barátok,
mint tavaszi vihar, zeng, énekel,
mintha megszólalnának a virágok.

(Rab Zsuzsa fordítása)

Hát ittmaradtam egymagam,
pergetve napjaim.
Ó szabad hattyúk,
boldogan szálló barátaim!
Sem könnyem nincs már, sem dalom,
hogy visszatérjetek.
Csak csöndesen imádkozom
estente értetek.
Egyikőtök, suhanva fent,
nyíllal találkozott
s zuhant. A másik megölelt,
s hollóvá változott.
De évente, mikor a hó
olvad, egy-egy napon
a Katalin-kert csillogó
tavát csodálhatom.
A szárnysuhogást hallgatom
a kék tükör felett.
Ki nyitotta ki,  nem tudom,
síri börtönömet.

(Rab Zsuzsa fordítása)

Mint felhő csendes éjjelen –
A szavadra emlékezem,

S a beszédemtől teneked
Fénylenek az éjjelek.

Mi ketten a földtől elszakadva
Mint csillagok szálltunk magasra.

A kétségbeesés? A szégyen?
Se most, se ezután ne érjen.

Ki él, őt mondom éberen,
S hallod, hogy hívlak? Édesem.

S az ajtót, mit tártál elébb,
Erőm, bezárni, nincs elég.

(Rab Zsuzsa fordítása)

A közös poharat - azt is feledd el:
nem iszunk már belőle bort, vizet,
nem csókoljuk meg egymást kora reggel,
nem ér az ablakban a szürkület.
Téged a napláng - a hold éltet engem,
de egybefonva tart, egy szerelemben.

Szelíd, hű társam ittmarad velem,
s már neked is van könnyű kedvű társad.
De tudom, mért riadt a szürke szem,
ha beteg vagyok - éretted, utánad.
Ritkán találkozunk, s továbbmegyünk -
őrizgetjük nyugalmas életünk.

De verseim hangoddal telve még,
s a tieid az én lélegzetemmel.
Van tűz, amelyet eloltani nem mer
felejtés, félelem se: égten ég.
Ó, hogy emlékezem most, félve-vágyva,
rózsaszín, száraz ajkad vonalára!

(Rab Zsuzsa fordítása)

Folyócska ballag völgyek hajlatában,
Dombon a ház, fénylik sok ablakunk.
Úgy élünk itt, mint Katalin korában:
Aratást várunk, misét hallgatunk.
Arany mezők - vendég közelget onnan -
Hozzánk siet. Két nap távol maradt...
A nagymamámnak: kézcsók a szalonban,
S a lépcsőn: megcsókolja ajkamat.

(Rab Zsuzsa fordítása)

Tanulok bölcs, egyszerű életet,

néztem az égboltot, Istenhez esdve,

s hogy elcsitítsam riadt  szívemet,

sokáig elcsavargok minden este.

Száraz lapu zörög a  domb alatt,

ősz lankasztja az égő berkenyét.

Én verseket írok, vidámakat,

rólad, múló, múló, gyönyörű élet.

Hazamegyek. Megnyalja kezemet

lágy szőrű macskám, enyhülten dorombol.

És nézem a tavi fűrésztelep

ormán  kigyúló fényt az ablakomból.

A csendet csak ritkán zavarja meg

a gólya, ahogy leszáll az ereszre.

És hogyha az ajtót megzörgeted,

talán már fel sem figyelek a neszre.

(Rab Zsuzsa fordítása)

Mindenkit figyelmeztetek,

hogy utoljára élhetek,

sem fecske, sem juharfa,

nem leszek csillag, parti sás,

nem leszek forráscsobogás,

sem kis templom harangja,

az élőt nem háborgatom,

és mások álmát , fogadom,

jajom meg nem zavarja.

Rab Zsuzsa fordítása

Ott találkoztam utolszor veled

a parton, ahol csavarogtunk néha.

A város áradástól rettegett-

szilajul nyargalt, nőttön nőtt a Néva.

Nyárról beszéltél, s arról, hogy nőt

költőnek elképzelni  - lehetetlen.

A cári lak s a Péter-Pál –erőd

örökre ittmaradt szememben.

Nem is miénk volt már a levegő,

ajándéknak éreztük, ég kegyének.

Az én szívemből akkor tört elő

a legutolsó esztelen-vad ének.

Rab Zsuzsa fordítása

Ajtó, félig tárva,
Hársfa, mintha hárfa
Suttog… Asztal, kesztyű
És lovaglópálca.

Sárga lámpafényben
Lépteidet érzem.
Ülök. Mért mentél el?
Nem értem, nem értem…

Örömben meg fényben
Jön a reggel értem
Holnap. Szép az élet.
Bölcs vagy szívverésem.

Megdobbansz fáradtan,
Lelassul az élet…
Tudod, azt olvastam,
Hogy a lelkek élnek.

(Konczek József fordítása)

Bolyongunk egyre, kéz a kézben,
nem tudunk elszakadni még.
Szótlan tűnődsz. Nem szólok én sem.
Sötétedik az esti ég.

Hallgatunk, templomba betérve,
keresztelőt, nászéneket.
És nem nézünk egymás szemébe...
Velünk minden másképp esett.

Aztán a havas temető vonz.
Ülünk. Könnyűl lélegzetünk...
Egy házikót a hóba rajzolsz. -
Abban mindig együtt leszünk.

Rab Zsuzsa fordítása

Elmúlt az idő is, a tér is el,
a fehér éj, éles fényeivel,
kristályban a nárcisz az asztalodon,
a szivar meg a füstszalagok,
s a tükörlap, ahol mint tiszta tavon,
arcod még visszaragyog.
Elmúlt az idő, a tér is el.
Te se tudsz segíteni semmivel.

Rab Zsuzsa fordítása

Hol mint kígyó, lopakodik,
bűvöl-bájol, szívünkbe surran,
hol szelíd galamb, napokig
burukkol fehér ablakunkban,

violaillatként repül,
vagy csillanó szép jégciráda…
De vezet rendületlenül,
egy nyugtalan, nehéz világba.

Hegedű húrján sír-nevet…
S a szíved elszorulva dobban,
ha hirtelen fölismered
egy először–látott mosolyban.

Rab Zsuzsa fordítása