coppelia

 Hölgyek, urak, önök haladtak, tény s való,
 s e haladás, belátom, szép siker;
 már több az autó, mint a parkoló,
 a hangsorompó ledöntve hever,
 s lesz nemsoká a Holdon Wurlitzer,
 de jól jegyezze meg, ki emlékezni fog,
 a Kozmosz ura én, a Halál maradok.

 Ifjat, merészt ugratni jó szeszély:
 a hegymászók mállott sziklára lépnek,
 uszót elvághat vontatókötél,
 a gyorshajtó az útpadkára térhet,
 másokkal várok, hadd legyenek vének,
 amig kedvem szerint eldönti sorsukat
 ennél infarktus, annál daganat.

 Faj s vallási ügyekben liberális vagyok,
 adó, hitel vagy társadalmi érdek
 hidegen hágy, és nyiltan fordulok
 ellenetek pirulák, hazug érvek,
 finom szavakkal gyógyító dögészek;
 Westchester matronái, Bowery fenekek,
 mind táncoltok velem, ha dobomra verek.

(Fodor András fordítása)

Hullanak a levelek
dajkám kertje lepereg
dajkák sírba tartanak
gyerekkocsik rajzanak.
 
Szomszéd suttog, ezt meg azt,
örömedtől elszakaszt
horgad a kéz védtelen
különváló térdeken.
 
Fából vannak, száz halott
követi a lábnyomod
merev karjuk fenyeget
— rosszul féltő szeretet —
 
Csupasz erdőn éhesen
manók futnak mérgesen
csalogány sem énekel
és az angyal nem jön el.
 
Képtelenül, jéghideg
tartja szép fejét a hegy
vízesése búcsuszó
végnapodon, utazó.

(Gergely Ágnes fordítása)

     
     Hajtsd karomra, édesem,
     alvó, védtelen fejed.
     Idő és láz égeti
     gyermeteg szépségedet,
     és a földnek a gyerek
     tiszavirág-életű --
     ám karjaimban hajnalig
     lélegezzen egy virág,
     vétkes és halálra-szánt,
     de mindlétig gyönyörű.
    
     Lélek s test határtalan:
     a szeretőkre, akiket
     megbűvölt lankáira dönt
     a jólismert önkívület,
     Vénusz látomást szakaszt,
     csillag-összetartozást,
     együtt-izzást és reményt,
     míg sziklák és jégmezők
     elvont képe rezgi föl
     a remete gyönyörét.
    
     Hűség, biztonság, ahogy
     kong az éjfél, elriad,
     mint ha elzúg a harang;
     mennyi divatos bolond
     fontoskodik és nyafog:
     mindenért fizetni kell,
     az összes vészjel erre int,
     ám ezen az éjszakán
     egy nézés, egy suttogás,
     még egy csók se vesszen el.
    
     Szépség, álom, perc halott.
     Fújjon a hajnali szél
     álmodó fejed köré
     olyan édes pirkadást,
     melyben áld a szív s a szem,
     a múló világ elég,
     szomjas délben nyugszanak
     az önkénytelen erők,
     s bántó éjen őriződ
     minden földi szerelem.
    
     (Gergely Ágnes fordítása)
    

Egy krajcáros élet tárja föl tényeit:
hogy lépett meg hazulról, mert verte az apja,
mily küzdelmes volt ifjúsága, mit
művelt, hogy ő lett kora főalakja:
hogy harcolt, horgászott, vadászott, gürcölt éjszaka,
szédülve bár, hágott új csúcsra, fedezett föl egy tengert:
néhány kutató kimutatta: a
szerelem megríkatta őt is, mint a többi embert.

Rendjelekkel elhalmozva is folyton
azokat irigyelte, mondják róla, akik otthon
megreparáltak ezt-azt egy kis mesterséggel,
és kész; fütyörésztek;ejtőztek a székben,
vagy a kertben psizmogtak; s válaszlevelet
írtak az ő csodás levelére, mely sajnos elveszett.

(Orbán Ottó fordítása)

Lágyan kis ladik,
szeld kristályhabjait
hullámzó tengerárnak;
  míg a napra éj
  alkonypírja kél,
     szállj, szállj, szállj,
és boldogság-szigetre érj.

Zöld fák, dús gyümölcs,
bántatlan álmu föld
dajkál, ha szíved bágyad,
  ringat, nyugtot ád,
  halld a víz szavát:
     zsong, zsong, zsong,
gyermeki dalt dúdol tovább.

Bárány, párduc, őz,
békülten kergetőz
az erdőn minden állat,
  rügy bimbója lám,
  szirmot hajt korán,
     ring, ring, ring,
felhőtlen égbolt hajlatán.

(Fodor András fordítása)

Az utcán indulok innen-oda,
ha pletykát hordok valahova,
könyvet hozok, fűrészt viszek
átellenben valakinek.

Bár vissza is csak azt rovom,
és rajta minden lábnyomom,
más most az út, új arca lett,
mi szándék volt, mostanra tett.

De elkerülöm, ha céltalan
sétára hívom magam:
ki kétszer is egy útra kel,
halhatatlan kételyt növel.

Milyen angyal, áldás vagy átok,
állít meg ott, hol megállok?
Mi lenne, ha nem itt haladnék,
de egy kilométerrel arrébb?

Nem, ha a lélek bizsereg,
ha felhő vonzza léptemet,
megtett utam vonala kör,
mely kezdőpontja fele tör.

Egy görbület, ez visz haza,
anélkül, hogy megfordítana
és döntésre módot adna,
hogy utamat hol hagyjam abba,

bát erkölcsi kényszernek enged
szokásból csiholva tettet,
mivel ha kapumban állok,
kikerekítem a világot.

A szív kagylója hajlatán
száz yard távolságot kíván
a meghitt dolgok, eszközök
és bármelyik közút között,

hogy húzzon belőle, ha tud,
egyenes T-t, görbe Q-t,
mitől esőben, napsütésben
mindkettőt sajátomnak érzem,

ösvényt, hol más nem járt soha,
de egy idegen lábnyoma
vár régen engem, az övé,
ismeretlen szerelmemé.

(Orbán Ottó fordítása)

     
     Hajtsd karomra, édesem,
     alvó, védtelen fejed.
     Idő és láz égeti
     gyermeteg szépségedet,
     és a földnek a gyerek
     tiszavirág-életű --
     ám karjaimban hajnalig
     lélegezzen egy virág,
     vétkes és halálra-szánt,
     de mindlétig gyönyörű.
    
     Lélek s test határtalan:
     a szeretőkre, akiket
     megbűvölt lankáira dönt
     a jólismert önkívület,
     Vénusz látomást szakaszt,
     csillag-összetartozást,
     együtt-izzást és reményt,
     míg sziklák és jégmezők
     elvont képe rezgi föl
     a remete gyönyörét.
    
     Hűség, biztonság, ahogy
     kong az éjfél, elriad,
     mint ha elzúg a harang;
     mennyi divatos bolond
     fontoskodik és nyafog:
     mindenért fizetni kell,
     az összes vészjel erre int,
     ám ezen az éjszakán
     egy nézés, egy suttogás,
     még egy csók se vesszen el.
    
     Szépség, álom, perc halott.
     Fújjon a hajnali szél
     álmodó fejed köré
     olyan édes pirkadást,
     melyben áld a szív s a szem,
     a múló világ elég,
     szomjas délben nyugszanak
     az önkénytelen erők,
     s bántó éjen őriződ
     minden földi szerelem.
    
     (Gergely Ágnes fordítása)

Madárszót himbál  tiszta lomb;
kakasok torka hajnalt kukorékol;
magányos sóhajt társ után.

Napban szikrázik ember, állat;
a szomszédok egymást megérzik;
magányos sóhajt társ után.

Kakasok torka hajnalt kukorékol;
már templomok haranja cseng-bong;
magányos sóhajt társ után.

Embertársak egymást megérzik;
áldott a föld, áldott a népe:
magányos sóhajt társ után.

Már templomok harangja cseng-bong;
a malom-kerék fordul és csöpög:
magányos sóhajt társ után.

Áldott a föld, áldott a népe;
áldott a múló zöld világ:
magányos sóhajt társ után.

A malomkerék fordul és csöpög;
madárszót himbál a tiszta lomb:
magányos sóhajt társ után.

(Tornai József fordítása)

Ha izmod vonakodik, még mindig marad egy hamis
                                                    mozdulatod;
ha holnapba lát is a szem, még mindig marad egy kudarc,
                                             ami eszedbe jut,
mindaddig, míg valaki azt mondhatja, hogy "Én",
                            fel  nem lázadni lehetetlen;
mindaddig, míg lehet véletlen erény, van bűn, amely
                                                szükségszerű:
és nem létezhet a kert, és nem eshet meg a csoda.
Mert nincs más hely, csak a kert, meg mégse találod,
amíg nem kerested mindenütt úgy, hogy seholse találtad,
                                    csak a pusztaságban;
mert nem is történik más, csak a csoda, de fel nem tárul
                                                           előtted,
míg át nem értettél mindent, ami történt, és semmi sem
 történhet, aminek ne tudnád a magyarázatát;
s az élet az a végzet, amit nem tudsz vállalni, amíg
                                 a halált el nem fogadod.
Ennélfogva láss, de ne nézz, hallj, de ne hallgass, mondj,
                                                de ne kérdezz:
ez az Elkerülhetetlen, amiről úgy érzed, merőben esetleges;
az a Valódi , ami valóban döbbenetesen elhihetetlen;
amíg csak bizonyos nem vagy benne, hogy álmodsz,
                 bizonnyal a te álmod ez  az egész;
amíg csak nem kiáltod: "Valami tévedés lesz" -
                      biztos, hogy részed a tévedés.

(Somlyó György fordítása)

Égre nézek, s tudom, a csillagok
felől nyugodtan felfordulhatok,
a földön a közöny a legkevesebb,
amiért másoktól félhetek.

Ha tudnám, száz csillag értem ég,
hogy viszonoznám érdemét?
Ha vonzalmunk közös nem lehet,
én legyek az, ki jobban szeret.

Bár őket én csak bámulom,
hisz bennük nincsen ártalom,
mégse mondom, hogy bármelyik
hiányzott volna estelig.

Ha látnám, minden csillaga letűnt,
tanulnám nézni a puszta űrt,
de hogy vak éje isteni,
nem tudnám egyhamar érteni.

(Lakatos Kálmán fordítása)

Akár a többi szökevény,
akár a számtalan virág ki sose számol,
s a vadak kikben  emlék nem világol:
mindannyiunk a Mában él.

Ne Most - próbálják mondani sokan,
és sokan azt is feledik, hogyan
mondják: Vagyok, s ha volna oda út,
mind elnyelné a történelmi Múlt.

Sők megbókolnának ódon-kecsesen
a kellő zászlót a kellő helyen,
s motyogva másznák, mint az ősatyák
az Enyém-Tiéd-Övé grádicsát.

Mintha még mindig ők írnák elő,
és birtok-képes volna az idő,
vagy az volna hibás,
hogy szűnőben az oda-tartozás.

Aztán a kíntól így halnak sokan,
sok egyedül van, mikor halni megy;
hazugság még nem vált be senkinek:
a Más-idő más életekre van.

(Gergely Ágnes fordítása)

 (erről lásd még)

Miénk és mégse miénk, külön áll
a barátság szentélyeként,
az év nagyobb részében üresen,
némán azt várja el tőled e szoba,
mit látogatóként csupán te hozhatsz:
hétvége magánörömét.

E házban, mely mögött szabványos erdő,
szemközt traktorral művelt répaföldek,
hol vendéglátóidnak dolga sok,
nem valószínű, hogy sárkányba vagy
romantikába botlasz , - hogy ha drámát
kívánnál, ide sem jössz.

Akármi művelt hangulathoz
akad itt könyv; papír, boríték
levélírónak (bárha bélyeget
nem illik kölcsönadni), -
ebéd és tea közt netán kocsizás,
vacsora múltán pletyka vagy zene.

Ha baj van (kedvenc halt meg,
a szerető megint komiszkodik),
készséggel hallgatjuk a vallomást,
meghányjuk-vetjük, tanácsot adunk,
de ha nagyon fájdalmas az ügy,
nem ütjük bele orrunk.

Bár kezdetben a barátság szava
könnyű, csakhamar kiderül,
igen nehéz jól beszélni e nyelvet,
hisz rokonnyelve nincs, és nem idézi
gyermekszobák, se hálók zagyva hangját,
pásztorjátékét, sem udvari versét,

s hamar berozsdáll, hogyha nem beszélik.
Teendő és távolság szétszakít,
de távollét sem oly szörnyű, ha új
találkozást növeszt föl igazi
élménnyé. Gyertek hát, mihelyt jöhettek,
szobátok készen áll.

Tam-tam keze ügyében dob helyett
doboz keksz, éji rágcsálnivaló.
Ahogy a fegyverek divatja,
az étvágyé is változó:
a napozó, ki kalóriát számol,
üveg kristályvizet kap.

Felicissima notte! Dőljetek hamar
jótékony álomba, hisz bizonyos,
bárki aludt előttetek az ágyban,
csak olyan volt, kit kedvelünk,
mint ahogy tény, hogy vonzalmunk körében
nincs más, hozzátok fogható.

(Fodor András fordítása)

(erről lásd még)
 

Állj meg óra, hallgass telefon,
Kutya, ne örvendj ízes csontokon,
Csendet most zongora, s puffogó dobok,
Hozzák a koporsót, jöjjetek gyászolók.

Szálljon az égre a gép és sírja el ott,
Vésse az égre a hírt: Ő halott.
Fehér galambnyakat gyászszalag övezzen,
A rendőr is fekete kesztyűt viseljen.

Ő volt észak, dél, kelet és nyugat,
A dolgos munkahét, pihenő vasárnap,
Éjjelem, nappalom, szavam és énekem;
Hittem, örök a szerelem. Tévedtem.

Nem kell már a csillag, kinek ragyog?
Oltsátok ki a holdat, takarjátok el a napot,
Kiszáradhat az óceán, elpusztulhat az erdő,
Úgysem hoz már semmi jót a jövendő.

Stop all the clocks, cut off the telephone,
Prevent the dog from barking with a juicy bone
Silence the pianos and with muffled drum
Bring out the coffin, let the mourners come.

Let aeroplanes circle moaning overhead
Scribbling on the sky the message He Is Dead,
Put crepe bows round the white necks of the public doves,
Let the traffic policemen wear black cotton gloves.

He was my North, my South, my East and West,
My working week and my Sunday rest,
My noon, my midnight, my talk, my song;
I thought that love would last for ever; I was wrong.

The stars are not wanted now: put out every one;
Pack up the moon and dismantle the sun;
Pour away the ocean and sweep up the wood,
For nothing now can ever come to any good.

 (Audenról lásd még)

Az út az esti sétán
lassan sötétedett,
köröttem, mint a búza,
ringott a néptömeg.

S amint a hídhoz értem,
a telt folyó fölött,
szerelmes ének szállott:
"Drágám, a Vágy örök!

Szeretlek, mígcsak Kína
meg Afrika össze nem ér,
átszökken a víz a hegyormon,
az úton  a hal dala kél.

Szeretlek, mígcsak a tenger
meg nem szárad fenn valahol,
s a Göncöl,  mint libafalka,
az égen ríva lohol.

Elszállhatnak az évek,
de minket összefűz,
ó, Századok Virága,
az első földi tűz."

De így szóltak az órák
zümmögve csendesen:
"Vigyázz, az álnok vén Időt
nem tiprod el sosem.

Lidérces odvak mélyén
hol pőrén áll a Jog,
az Idő vár, lesekszik -
csókolsz? Köhögni fog.

Kín és gond közt az élet
unottan elfolyik,
de az Idő ma-holnap
beváltja vágyait.

A szél a völgybe gázol,
és hóvihar kereng;
ki elmerül, ki táncol,
míg Ő azt mondja: Csend!

Ó, nézz, meredj a vízbe,
amint kezedre dől,
ámulj, örülj, hogy futhatsz
az álmaid elől:

az ágyban a puszta sóhajt,
a polcon reccsen a jég,
s a csorba pohárból ásít
a holtak földje feléd.

hol a koldus bankjegyet árul,
az ártatlan gyermek üvölt,
Jancsit megejti a bűbáj,
és Julcsát elejti a föld.

Ó, nézz hát a tükörbe,
ínséged tükre az;
az élet így is áldás,
habár áldást nem adsz.

Állj az ablakhoz - lám, a könny
arcodon átszalad.
Szeresd nyomorult szíveddel
nyomorult társadat!"

Az órák most megálltak,
kihalt az éji part.
A párok messze jártak,
a víz tovább rohant.

(Gergely Ágnes fordítása)

(Before Sunrise/Before Sunset rajongóknak ajánlom.)  

Az idő hallgat, én mondom neked,
az idő tudja, minek mi az ára;
ha én tudnám, tudatnám is veled.

Ha sírunk, mikor a bohóc nevet,
ha balul fülelünk a zongorára,
az idő hallgat, én mondom neked.

Bár nem tudom, mi jót mondjak neked,
mert több a vágyam, mint szavam a vágyra,
ha én tudnám, tudatnám is veled.

Valahonnét csak fújnak a szelek,
valamiért csak hull a lomb a sárba;
az idő hallgat, én mondom neked.

A rózsatő talán még megered,
a látomás valamit mintha várna;
ha én tudnám, tudatnám is veled.

Ha majd oroszlánt ont a zöld berek,
s tavasz ragyog patakra, katonára;
hallgat az idő, mondom majd neked?
Ha én tudnám, tudatnám is veled.

(Orbán Ottó fordítása)