Magányos vándort messze utadon
mindenütt utólér a gondolatom.
Tudom, hogy hol vagy és merre jársz,
tudom, mid hiányzik és mire vársz,
tudom, kit szeretsz és kitől kell válnod,
tudom a nappalod s tudom az álmod.
Tudom, ha ajkad mosolyra bágyad,
tudom a kínod és tudom a vágyad,
tudom az ujjongásod és a lázad,
tudom, ha dac hajt s űz az alázat,
tudom, ha béke enyhít s hív a harc
S tudom, hogy rólam tudni sem akarsz.
Az én lelkemben vesztett a szerelem
Az érzelem felett győzött az értelem.
Szerelem! mely úgy lebbent lelkünk tavára
Mint a fecske, mint az ima szárnya
Mely olyan mint összekulcsolt kezek
Egymásba nézők, puhák gyermekek.
Becsukott ajtók, szent magunkba szállás
A közös gyertyák, értő megbocsátás!
Ki minden durvát álomszínre festő
Az én lelkemben elbukott a szerető.
Zavart szívem folyton azt zokogja
Nem lehet igaz, csak zavart elme álma
Száz gyertyafény piciny reszkető lángja
Gyulladj körül villódzva babonázva.
Vedd válladra nyomasztó álmom
Repülj vele messze, át száz határon.
Segítsd meg lelkem, adj tanácsot nekem!
Ki győzzön? Az értelem, vagy az érzelem?
Társam, aki nélkülem társtalan
bolyongsz a nagyvilágban, mondd, Neked
sohsem jutott eszedbe az, hogy én
kisérhettelek volna utadon?
Sohsem gondoltad azt, hogy valahol
van egy szerényke dal, amely Neked
szeretne megcsendülni majd először?
Nem gondoltad, hogy egy virág Neked
bontaná ki tavasszal szirmait és van
és él és ajkaidra vár,
hogy azok szívják ifjú illatát?
S nem gondoltál arra, hogy lesz idő,
mikor elfáradt, ezüstös fejed
jól esnék valahová lehajtani?
Hacsak nem a férget a föld alatt,
mely széjjelmarja majd az ajkadat -
hogy ember akartál lenni, hű, derék,
s asszony lehettél csak, semmi egyéb.
Kit érdekel, kit érdekelhet már ma
lázadásod s bús éjszakáid száma?
Hajad, ha őszül, s nem karcsú már bokád,
a lelked senkit sem érdekel tovább!
Kit érdekel, hogy sohse voltál boldog,
mert gyarlóságod szégyenkezve hordod?
Vétked lemosni nincsen mód, se vegyszer.
Asszony lettél: véged, ha megöregszel!
Le kellene higgadni végre,
nem sírni többet, megnyugodni kissé,
s nem gondolni annyit a szerelemre,
mint a hogy ősszel nem idézi senki
az eper ízét, mert elmúlt évszak gyümölcse.
Le kellene higgadni végre,
nem várni már a nagy csodára,
és nem gondolni semmi szomorút,
ha a kislányunk táncolni tanul
vagy a fiunk későn jön haza este.
Le kellene higgadni végre.
Hátrafésülni simán a hajunk,
s gyakorolni a szelíd bólogatást,
mely azt jelenti fiatalok láttán:
"Bizony, bizony, elmúlik az idő."
Le kellene higgadni végre,
megszokni azt a mozdulatát a kéznek,
mellyel a csészét ingatjuk körbe, lassan,
hogy kávénk alján olvadjon a cukor,
s megtanulni egy könnyű patienceot.
Nézz a tükörbe: hajam őszül,
a szemed alján szarkalábak.
Nézésed már nem harcos nézés,
s az én szemem is könnybelábad.
Fehér kendővel intek Feléd:
Kössünk békét, én régi párom.
Így, deres fejjel, visszanézőn,
mért harcolunk még mindenáron?
Belefáradtam, hagyd a harcot,
hisz oly hamar öregszünk, meglásd.
Nézz a tükörbe: őszülünk már.
Mikor fogjuk szeretni egymást?
Tudd meg, én Neked fájni akarok,
emlék akarok lenni, mely sajog,
mert nem lehettem eleven valóság.
Tudd meg, nem láthatsz égő piros rózsát,
hogy ne én jussak róla az eszedbe,
akit engedtél elmenni csókolatlan.
Mert minden fájni fog, amit nem adtam,
és minden szó, mely kimondatlan maradt.
Nem láthatsz tengert s arany sugarat,
mely nem a szemem lesz s a mosolygásom
s hiába húnyod be szemed, hogy ne lásson,
mert a szívedbe égettem be magam.
Minden hajnal, minden nap alkonyatja,
a rét, ahogy a harmatcseppet fogadja,
a könny, a vágy, a csók, a dal, az álom,
minden asszonykéz, minden férfivállon,
s az asszonyod, ha karodba veszed:
mert sohse voltam eleven valóság,
mindenütt, mindig, minden én leszek.
Ne mondd, hogy "úgy is jó!" Ne mondd ...
Ne mondd, hogy "mindegy!" Nem igaz!
Napod ezer parancsot ont,
s ha nem igyekszel, lemaradsz!
"Úgy is" semmi sem sikerül!
Ha minden "mindegy", célt nem érsz-
csak úgy,ha küzdesz emberül!
Győzni az fog,ki tettre kész ...
De azt,hogy "úgy sem",azt se mondd!
Csatát veszt,aki csügged, és
a tett helyett csak könnyet ont ...
Az "úgy sem" az a csüggedés!
Hát sose légy reménytelen ...
Kövessünk el bár száz hibát,
a győztes az lesz-higgy nekem!-
kit jó szándék hajt s értelem,
és helyrehozni nekilát.
Nekem vér és könny, izom és ideg,
nektek csupán szó: izzó vagy hideg.
Nekem egy villanás velőmön keresztül,
nektek röpke ötlet: pillátok se rezdül.
Nekem elérhetetlen vágy, mely elveszít,
tinektek könnyű sóhaj és jól esik.
Nekem vak szenvedélyek, kegyetlen várurak,
tinektek téli estén elfutó hangulat.
Ha vér, ha vágy, ha vád, ha könnyes szó, vagy nyersebb:
nekem az életem. Mindenki másnak: versek.
