„Azért hát jó lesz el nem bizakodni, hogy mi
ilyen meg olyan zseniális nép vagyunk, akiknek
csak bele kell fogni valamibe, s mindjárt
sikerül. Ha kilenc esztendeig fekszünk is
hortyogva a bundán, egyet kell ugranunk
hipp-hopp, s mindjárt utolérjük Európát.”
Magyarország a hon neve,
hová lepottyantott a gólya,
népem nyilazva jött ide –
és máig sem szokott le róla,
a lovat eladták alóla,
mégis oly peckesen feszít,
mint hogyha egész Európa
félné ma is nyílvesszeit.
E nyilazós – nyilas? – modor
híján találom idegennek
magam hazámban, hol a bor
eleve pimpósodva erjed.
Mert fabatkát sem ér a helyjegy
a kisiklott gyorsvonaton –
hiába ég a tűz, amelynek
nincs más terméke, csak korom.
„…aki a szónoki éljeneket, a Ház tetszésmoraját
már egyszer megkóstolta, rosszabb lesz
az alkoholistánál, soha meg nem gyógyul, és
okvetlenül visszaesik a szenvedélyébe.”
A szája jár, amíg a sokaság ki
nem kaparja neki a gesztenyét,
amit megsütni s gyorsan felzabálni
percig se késik majd, ha trónra lép,
az ország sorsa légyen bár akármi:
ő meg nem rövidülhet semmiképp,
a koldus is az ő sokmilliárdnyi
hasznát növelve nyújtja ki kezét.
Mi csak legyintünk, újra elfogadván,
hogy légyen bár szabályszerű a kampány:
egyetlen lúd is disznót győzhet itt.
„Ékes” szavaival tele a kincstár,
tagadó választ bömböl akkor is már,
mikor a kérdést még fel sem teszik.
„Az irodalom nagyban és egészében a közepes
írók kezében van, ezek tartják fenn jellegében
és nívójában, meddő időszakokban,
várván a megszületendő nagyokat, akik csak
ritkán jönnek és többnyire egyenként.”
Hatalmas a gödölye sérelme:
bivalyszámba egy bivaly se vette,
a bivalyok – dölyfös, durva népség! –
gödölyénket gödölyének nézték.
Így a gödölyék apraja-nagyja
halált kiált minden gaz bivalyra,
bár helyére így se, úgy se léphet
híjával a bivaly erejének.
Ám gödölyénk buzgón panaszolja,
hogy a nyájnál csordább volt a csorda,
s kiküszöbölendő ezt a csorbát:
bérpulikkal oszlatná a csordát.
Így élünk a vén Pannóniában,
hol csárdánként háromszáz dudás van,
poklonként viszont csak kettő-három,
ám őket nem tartja senki számon.
„Szent isten, micsoda forradalom az, ha a szerelem
megjelenik. Mindenik érzék el akarja
csikarni a többi négynek is a hatalmát. A szem
tapintani mer, a kéz ízlelni tud, a száj látni
akar, a szív hallani próbál.”
Vízben maradtál hát velem. Ma is
ott állunk, hol legpörkölőbb a víz,
rám égeti formád a tó heve:
tested lehet csak testem bélyege.
Nincs semmi már, mit meg nem érhetünk:
megértük, hogy a víz is tűz nekünk,
ellentétébe fordult minden át,
nem érvényes a szín, csak a fonák,
tűz lett a víz és zene lett a csönd,
te rosszabb lettél, én pedig különb,
balzsammá lettek iszap-intrikák,
amikkel összekent a kinti láp.
„Általában egész más volt a régi állam. Akkor
abban mutatta a hatalmát, hogy minél többet
tud adni másoknak, most abból excellál, hogy
minél többet tud elvenni másoktól.”
Az élcsapat vad és merész:
gátlástalan, fékezhetetlen,
jellemtelen, arcátlan és
tudatlan, elvtelen is egyben,
nem illik rá, hogy élhetetlen,
s az végképp nem, hogy gáncstalan,
nincs benne szív, nincs benne szellem,
csak szellet, mely bélben fogan.
Kenyere lett a tettetés:
eljátssza buzgón, ami ellen
lázadni késztette az ész
még kilencszázkilencvenegyben.
Úgy ámít, hogy szeme se rebben,
akkor is, ha igaza van…
Nincs benne szív, nincs benne szellem,
csak szellet, mely bélben fogan.
Hadrendbe állt a gyülevész
csikócsapat és most kegyetlen
sodrású, vak vágtára kész
a holtra hajszolt ménes ellen,
nem enged át egy szál füvet sem:
mohósága határtalan –
nincs benne szív, nincs benne szellem,
csak szellet, mely bélben fogan.
Herceg, bízzunk e bősz seregben,
hogy vesztébe is így rohan –
nincs benne szív, nincs benne szellem,
csak szellet, mely bélben fogan.
