coppelia

A szerelem olyan, mint a betegség,
Nem akkor jön, amikor te szeretnéd,
Jól meggyötör, azután meg elhagyja,
Belegyöngülsz két vagy három hónapra.

A szerelmet olyan nehéz cipelni,
Belefájdulsz, mégse szabad letenni,
Ráfizethetsz, mégse megy el a kedved,
Rosszat akar, mégis meg kell szeretned.

Ki kevésbé szeret, az az erősebb,
Nagyon szeretsz, akkor bizony legyőztek,
Ha nem szeretsz, bármit rendelsz, megadják,
A szerelem olyan, mint a királyság.

Nyisd ki babám az ajtót és eressz ki,
A szerelmet nem bírom már viselni,
Énfelettem tenéked van hatalmad,
Mert én  nálad sokkal jobban akarlak.

Csak még egyszer gyere elő a résből, hol elbújtál, gyermekkorom,
csak kő legyek, csak bogár legyek,  és engedd újra füveiddel
       játszanom.

Még egyszer csak bújj elő, vízben, kövek alatt rejtőzködő félelmetes
       álmos korom,
ízekben, bőr alatt rejtőzködő. Ékesen bújj elő kő latt rejtőzködő
       gyermekkorom.

Égő por a lábujjak között  és a fényes fűszálak között csillogó üveg,
iszap ragacs és gyors vizek és szégyen  és sötetség s szédület.

Még lehet, hát bújj elő, vízben, kövek alatt rejtőzködő, félelmetes,
       álmos korom,
ízekben, bőr alatt rejtőzködő, Fényesen bújj elő kő alatt rejtőzködő
       gyermekkorom.

Most elmondom, mid vagyok, mid nem neked:
vártál ha magadról szép éneket,
dicsérő éneked én nem leszek,
mi más is lehetnék: csak csönd neked.

Egy jó szó: csönd vagyok, csönded vagyok,
Ha rám így  kedved van, maradhatok,
ülhetsz csak tűrve, hogy dal nem dicsér,
se jel, se láng, csak csönd, mely égig ér.

S folytatom, mid vagyok, mid nem neked:
ha vártál lángot, az nem lehetek,
fölében hajolj, lásd, hamu vagyok,
belőlem csak a jövőt jósolhatod.

Most elmondtam, mid vagyok, mid nem neked:
vártál ha magadról szép éneket,
dicsérő éneked én nem leszek,
mi más is  lehetnék: csak csönd neked.

Azt ember felöltözik,
Aztán meg levetkezik,
Folyton csak festi magát,
Aztán meg törli magát,
Ül csak a tükör előtt,
Feledve, honnan is jött,
Nem tudva, mi a neve,
Már azt sem, mi a neve.

Nem hiszi el, amit lát,
Már csak a görcse szilárd,
Fejében üres szavak,
Némelyik beleragad,
Annyira beleragad,
Hogy aztán fájva szakad,
És aztán úgy szalad el,
Nem is emlékezel.

Mivel itt van, mi kínoz és folyton  gyötör,
Mit egyik óra a másiktól megörököl,
Ami kell,  s rögtön öl,  ha ölni hagyják,
A bizonytalanság, a bizonytalanság.

Csak ő a társad neked,
A hátad mögött követ,
Nyakadon ott a keze,
Nem tudod, simogat-e,
Vagy megfojtani akar,
Kell ő, mert nemhogy zavar,
Ő, aki egyedül kell,
Sírsz neki: ne engedj el!
Ő veszi el, aki vagy,
Szavakba beleragadj,
Azt is ő intézi el,
Nőből hogy férfi leszel,
Öregből hogy fiatal,
Azt se tudd, hogy mit akar,
Csak azért, hogy megfelelj,
Magadat veszíted el.

Mivel ő az, aki kínoz és folyton gyötör,
Kit egyik óra másiktól megörököl,
Aki kell, s rögtön öl, ha ölni hagyják,
Az az átkozott jó bizonytalanság.

Szerelmem vagy, ne hagyj el soha,
Tiéd vagyok, drága mostoha,
Bizonytalanság nevű csoda,
Vérem lettél, ne hagyj el soha!

Mióta a világ varázstalanítva lett,
mióta minden banális óraszerkezet,
megfejtett világból csak téged nem értelek,
a megfejtett égbolt, csak  miattad maradt végtelen.

Mindennek árát mióta jól tudom,
a te értéked messze van, túl a számokon.
Kívánom tested, csak nem érthetem,
minden részéből miért az arcod kell szüntelen.

Magasba száll a kenyér ára,
ólommal telve a  pára,
de azt, hogy téged nem értelek,
hogy is köszönjem meg neked?
Azt, hogy szeretlek.

Mióta a világ varázstalanítva lett,
csak te maradtál titkos értelmű képzelet.
Tested, a gazdag, mindent kínál nekem,
de én csak az arcod,  az arcod kívánom szüntelen.

Mióta a világ saját eszébe szállt,
te vagy az, akinek nincs értelme egyáltalán.
Mióta a világ varázstalanítva lett,
végre miattad nincs értelme semminek.

Mióta a világ titoktalanítva lett,
már mindent értek, egyete kivéve- tégedet.