coppelia

Kristályos-ködös homályban,
Álomi káprázatom:
Ismeretlen arca-árnya...
(Étterem-különszobában
Asztalon palack borom.)

Cigánydalok vijjogása
Távolabbról szállt ide,
Hegedűk ködös siráma...
Szél hatol s szüzek virága
Karcos tükrök mélyibe.

Szemtől szemben - s égve-kéken
Megmutatkozott a tér.
Ó, Magdolna! Ó, Magdolna!
Sivatag sunyó tüzében
Lángokat lobbant a szél.

Szűk kupád s a téli éjnek
Ablakán túl hó vakít -
Csak az élet fele volna!
S viharon túl - dél hevében
Perzselődnek tájaid!

Minden kínzást megbocsátva,
Becsmérlést, dicséretet,
Vipera-mosolyokat, s a
Koldulást is, - törd szilánkra
Serlegként az életet!

Hogy a hosszú éjek ágyát,
Meg ne töltse vágy s a kéj!
S ha a hegedű visítna,
Megriadt szemek világát
Oltsa ki halálos éj!

Oly ismerős vagy, mintha hajdan
éltél is volna már velem.
Másoknál, otthon, utcazajban
meglátom arcod hirtelen.
Te jössz, ha halk nesz kél mögöttem,
ott vagy te, bárhol is legyek.
Hallom kopogni éji csöndben
közelgő könnyű léptedet.
Nem te suhansz el láthatatlan
mellettem, ha ajtót nyitok,
légből, párából szőtt alakban
te álmaimból támadott?
El-eltűnődöm néha: nem te
ültél a szérüskert alatt,
egy sír gyöpén, a cinteremben,
kartonkendőben, hallgatag?
Egy pillanat - még ott pihentél,
s tüntél, suhantál már tova,
Dalolva a patakra mentél...
Az estharang szelíd szava
választ zúgott dalodra messze,
s én sírtam, s vártam csüggeteg,
hogy hallak-e, hogy szólsz-e, jössz-e,
de elhalt édes éneked.
Kartonkendőd egy percre túlnan
megvillan még a part felett,
s eltűnsz. De érzem, szomorúan,
hogy még találkozom veled.

(Lator László fordítása)

Fényes szelek csendesültén

beköszönt az este szürkén,

fenyőfára varju csap,

pendít álmos húrokat.

Éjten-éjjel, idegenben

gondolsz néhanap velem?

Elrebbenti hű szerelmem

álmod olykor hirtelen?

Bár a szíved állhatatlan,

személyedben változatlan

az ifjúi büszkeség,

énbennem is a hűség.

Bánj a lenge kósza árnnyal

kicsit kíméletesen,

ne űzd el, ha más leánnyal

töltöd kedved kedvesem.

Isten áldjon! Itt az este,

alacsonyan száll a fecske,

vihar készül, jön a szél.

kék szemedbe néz az éj.

(Lator László fordítása)

Év évre tűnt. Hanem te, mint rég,

szigoru, szép és tiszta vagy.

Hajad simább csak valamicskét,

s villant ezüstös szálakat.               

Könyvek előtt görnyedten ülve

- szikár, meggörbedt hátu agg –

egy gondolatban elmerülve

nézem nyugalmas arcodat.

Igen bennünk a régi minden.

Mint hajdan, úgy élünk veled,

megőriztük emlékeinkben

a mesebeli éveket.

Fényes hamvunkat hosszu urna,

fényes lelkünket kék egek

rejtik. S a múltat élni újra

mindennél kékebb, édesebb.

Lator László fordítása