coppelia

Búcsúzni volt jobb: a bánat,
mint fogam közt a virágszál,
finoman lengett utánad
a szerelem félfordulataiban,
tetőtől-talpig könnyben álltál,
s én hol tragikusan, hol szórakozottan,
nagy átéléssel előadtam
a költő magánszámait.

S hogy mégis élve maradtam,
szorgalmas szívverések
térítgettek végül elébed,
hátamon az ifjúság káprázata lobban,
az őszinte kalandok végetértek,
sorompók csukódnak a szájsarokban;
s harminc évhez közeledve, alig
értünk az egészből valamit.

De hiányod már fájna; a megszokott
mozdulatokban keresem az okot,
az egymagasságra hangolt idegek
összjátéka, a félszavak, talán,
s az is, hogy féltesz s féltelek,
s együtt tutajozunk a nosztalgián,
míg a napok egykedvű hullámain sodor
világosodó partok felé a kor.

Letépett naptárlapokon, lejárt határidőnaplókon
száll az én időm, ilyen sete-suta szárnyakon repül,
s alant, villamosok és autóbuszok közt, hétfő,
kedd, szerda, szerkesztőség, otthoni íróasztal, néha
egy kártyaparti, január, február, március, hó zuhog,
nap süt, rügy fakad, nyár tombol, télikabát,
felöltő, rövidujjú ing, ajándék influenza,
kapkodva áttűnődött pár nap, harminc év,
negyven év, ötven, ügetés elnyűtt izmokkat, idegekkel,
s körbe-körbe a megélhetés ostora előtt, önként
szájba kapott zablával, szerelem, házasság, emberfeletti
erőfeszítéssel felépített lakás, elgyötört kedvű
fényűzések, sivárodó, gépies ünnepek, félig
megemésztett ingerek, rövidre zárt gondolatok,
végigaludt s álomnak tűnő volt-nincs szabadság,
sebtiben bedeszkázott múlt, elfüggönyzött jövő,
mogorva, egymást harapó tülekedés a jelenben, a
fásultságig ismert sehonnan-sehová utakon, dobra feszített
remegő hasfallal, agyoncigarettázott szívvel, beszűkülő
elmével és feleslegessé vált lélekkel, napról napra,
évről évre, rossz versenyt futva az elhatalmasodó
szorongással, belemben az ifjúkori nyomor sarkantyúival,
fent, valahol a por fölött lógnak a csüggesztő
csillagok, elfonnyadnak a naptárlapok közé préselt
hajnalok, alkonyok, folyton az órára pislogó
barátságok, idegesen bekapott szeszek, fékezett
mámorok, éjfél felé megfagyott mosolyok, a fülemben
kattogó ébresztőóra, csütörtök, péntek, november, december.

A romantikus szenvedés is elhagyott,
hűvösen néznek láz nélküli nappalok,
ágáló ifjúságra fanyar férfi-humor,
mely friss még s túloz is s szájszegletre forr;
tékozló dac, vallató hit, az álomi menet
fel-feltűnik még a riadt város felett,
fogszorítva nézem, hogy foszlik szét hősi
szívünk, az alattomos jólét legyőzi –
nincs nyomor véreim közt s nem tudom, mi bánt,
mint hontalan fut álmában toronyiránt,
rohannék, merre? A honfoglaló nép vezért
cserél útközben, de új hazájára talál –
Mint hamis pénz, kong a végtelenhez mért
álom; komolyan kezdj el dolgozni már!
– biztatom magam – láz nélkül, józanul, konok
dühvel, szerényen és mint a nappalok
üvegtáblái hajnalban, a világra kiláss!
Nem emel föl s nem ment meg semmi más.

Mint idegről elpattant nyíl
nyomába surranó idill,
s lombon csücsül rézbőrű nyár,
s bivaly-csorda a vályúnál,
így volt s múlt el a gyerekkor,
recehártyán égő fényfolt,
mely szűkül s feketébe vált.
Moccan a kő-nehéz ifjúság.

A lélek csak cérnaszál volt.

Majd egyszer alád fekszem, világ,
engedelmesen, de milyen engedelmesen!
Hiányom betöltődik, összecsap fölöttem
a szín-illat-zaj-hullám, elsimul,
volt-nincs, árad tovább a nélkülem-minden,
terjed a szemem-nem-látja fény,
dübörög a fülem-nem-hallja hang,
vacog a szívem-már-nem-érzi-félelem.

Ma elment az egyik legnagyobb mesemondó, Csukás István. Köszönjük, hogy volt nekünk, köszönjük a verseit! Köszönjük, hogy megteremtette Mirr-murr-t, Pom-pom-ot, Süsüt,  a Nagy Ho-ho-horgászt és a többi csodálatos mesehőst!  R.I.P! 

Ebben a versben, ebben a csendben
kinyújtózkodik az Isten.
Ő tudja már, örömöm mit ér,
vele nyújtózik a fa, a fű, a gyökér,
az örömnek együgyű templomot csinál,
ablaka a fény, kupolája a nyár,
otrombán mozgok: sejtek halmaza,
pedig hív a hang: jer haza!
Én dacosan: tudjuk, mi a kettős spirál!
Ő mosolyogva hellyel kínál.

Nem tudok mást, mint eldalolni
saját fájdalmam s örömem…
(S nincs rám szüksége e világnak,
bár végleg elsüllyed velem.)

Úgy vágyom ki magamból, olyan nagyon,
hogy már szinte félek; recseg-ropog,
mi negyven éve összetart, a szakadozott
háló, melyben áramként kering a fájdalom;
szöknék fejvesztve, mi elől, hová – nem tudom,
csak érzem, hogy micsoda lélekbontó vész ez,
tárgyaimra, kezemre, tükörbe idegenül nézek,
s eltévedek nyitott szemmel a szobámba vezető úton;
talán a régi reflex, a kamaszkori rémült
futás dobog bennem, ahogy ziháló aggyal, kínlódva
ugrottam át a csapdákat, mielőtt rám csapódna –
de hát a csapda is, a kamaszkor is rég elévült,
már biztosabban állok s férfiként a földön,
semhogy elveszejtő emlékektől féljek,
tudomásul veszem, hogy szökik belőlem a lélek,
s a testem, melyet pedig megszerettem, börtön.

Hideg szél fúj, hogy az ember
majd megdermed.
Kinek jó ez? Csak a kövér
hóembernek.

Szeme szénből, az orra meg
paprikából,
lába nincs, de minek is, ha
úgysem táncol.

Ütött-kopott rossz fazék a
tökfödője,
megbecsüli, hiszen jó lesz
még jövőre.

Seprűnyél a nagyvilági
sétapálca,
el is mehetne, ha tudna,
véle bálba.

Ilyen ő, az udvarunkon
nagy gavallér,
bár rajta csak ujjal rajzolt
az inggallér,

mégse fázik, mikor minden
majd megdermed,
el is mennék, ha lehetne,
hóembernek!

Hajnalban megrengett a föld,
meglódult a csillár, megcsúszott az ágy,
kiskutyánk nyüszített, egymásba
gabalyodva, egymásba fogódzva
menekültünk ki a házból, mely
eddig álmunkat óvta s most
ránk omolhat, kint az utcán
vacogtunk, s nem a hidegtől,
hanem a félelemtől: kirázta
szívünkből az otthonosságot,
egy iszonyú pillanatra idegenként,
ősemberi gyanakvással néztük
a házat, a földet, az eget,
s kínlódva értettük meg az intést:
ne bízd el magad, minden összedőlhet!

 Ki ette meg a nyarat? Tegnap
 még itt volt, mértük a lázát:
 37 fok árnyékban, vagyis a fák
 hóna alatt. Most se láz, se nyár,
 a fák dideregve kapkodnak a levelek
 után, rémes csontvázak, kiköpött
 halszálkák. De ki ette meg a nyarat?
 A kutyámra nézek gyanakodva:
 fejét rázza, pofáját nyitja, eloldalog,
 megsértődve morog: "Megint mindent
 rám kennek..." A fecskéket figyelem,
 zsinórírást bögöztek a villanydróton,
 silabizálom, de nem tudom elolvasni,
 miről szól, kinek szól? Legyintek,
 á, nekik ez túl nagy falat! Macska
 füstöl át a kerítésen, szájában egéríz,
 verébíz, lopott tejföl íze, nem foglalkozik
 nyárevéssel, a harmadik szomszédból
 gúnyosan visszanyávog. Finoman megpendül
 a napraforgó cintányérja. Fülelek,
 talán tud valamit. Talán a virágok!
 A kertben rózsa, kannavirág, büdöske,
 a kifeszített madzagon hajnalka tornázik;
 szimatolva motyogom: "Kölnigyár, ott a nyár!"
 A rózsa a fejét ingatja, a kannavirág
 üresen kondul, a büdöske elpirul, a hajnalka
 tele szájjal nevet: micsoda buta kérdés!
 Fejemet ingatom, üresen kondulok, elpirulok,
 de nem nevetek, mert nem, nem, egyáltalán
 nem buta, mert hova tűnik, ami volt?
 S dideregve kapkodok a leveleim után,
 mert nyár vagyok és fa vagyok egy boldog
 pillanatra, és miért voltam, hogyha
 eltűnök, s miért tűnök el, hogyha voltam?

Isten megnyomja a tavasz-gombot,
s a régi verkli pattogva beindul,
a rigó kiköpi a téli szutykot,
csőrt csücsörít s fütyül bolondul,
a rügyek apró rajzfilmgyárak:
megrajzolják a millió levelet,
szuszog, dohog a vakondjárat,
megindul a forgalom odalent,
a nárcisz kis pöckét kinyomja,
a kapkodva vetkőző égre mereszti,
a vadrózsának tavalyi a rongya,
hullna már, de még nem ereszti,
dagad az akác nyakán az ér,
az éltető nedv lüktetve kering,
bámulok a kertben ösztövér
apadó hitemel, s megtelek megint
együgyű csodával, éltető nedvvel,
s kinövök a földből, mint a bokrok,
s motyogom, vén bolond, gyermeki hittel:
jól van, isten, kapsz egy libacombot!

Az ablakhoz nyomul az orgona
az ablaküvegen át rám nevet
amit nem tudok megunni soha  
a kékszemű tavaszi üzenet.  

Gyerek leszek egy percre újra én
örökzöld időmből kipislogok
a létezés halhatatlan ívén  
a teremtésig visszacsusszanok.  

Boldog részecske, együtt lüktetek
s kinyílok mohón, mint tavaszi ág
ledobjuk, unt kabátot, a telet 
s szívemmel ver a születő világ.  

Mert jó élni, e gyermeki hittel  
így fordulok én is a fény felé
s tudom, hogy majd a többi szelíddel
lelkem földi jutalmát meglelé!

     
Ülj ide mellém s nézzük együtt
az utat, mely hozzád vezetett.
Ne törődj most a kitérőkkel,
én is úgy jöttem, ahogy lehetett.
Hol van már, aki kérdezett és
hol van már az a felelet –
leolvasztotta a nap
a hátamra fagyott teleket.
Zötyögtette a szívem, de most szeretem
az utat, mely hozzád vezetett.