coppelia

Így állunk némán, bronzba öntve,
Annak a kapunak két oldalán.
Opálos ég fekszik a csöndre,
A homokon lustán kúszik a láng.

Tudjuk, érezzük mind a ketten.
Üvegesen vibrál a levegő.
A fény mindegyre élesebben
Rajzolja vázunk vonalát elő.

Kétfelől feszítve az íven.
Végtelen messze sólyom árnya ing.
Állunk higgadtan, gyönyörűen,
S a lépésről álmodnak izmaink.

Mint ama Villon hajdanában,
Kivégzésünkre várva itt
Énekelgetjük balladásan
Az időt s foszló tagjait.
Egy jóformájú comb s a többi,
Anatómiai lelet -
Nem sok kell fényét összetörni;
Szerelmeink ki érti meg?

Mert nincs ítélőszék, se törvény,
S fellebbezésnek nincs helye;
Instanciázunk az öröknél,
S reménykedünk. Pedig, mire?
Nem őrzi meg a rímes írás
Testem szikráztató kezed,
S hangod változását, ha meglátsz -
Szerelmeink ki érti meg?

Fejed tétova köszöntését,
A felszivárványló mosolyt,
A fulladást az ölelésért,
Mikor erünkbe vágy osont;
A ritkán engedő szorongást
- Holnap a végleg nem lehet -
Őrző szemmel igézzük egymást.
Szerelmeink ki érti meg?

Ajánlás:

Herceg, nevess, hisz másod úgysincs ;
Testünkre föld hull és kövek,
Szavad se lesz, hogy újrahódíts:
Szerelmeink ki érti meg?

     a fogkeféd elcsomagoltam
     kidobni nem vitt rá a lélek
     maradok hát gyógyíthatatlan
     szentimentális amíg élek

     a tusfürdődet félretettem
     törülköztem a törülköződdel
     a konyakmeggyet is megettem
     nem maradt végül semmi bűnjel

     de hova rejthetném a testem
     titkolni, hogy te átkaroltad
     a lelkem hogy fertőtlenítsem
     amely nem tud nem tudni rólad

     csak a tárgyak törékenyek
     de tömör az emlékezet

Az idő – Mit tehetne mást? – telik.
Tán történik valami reggelig.
Egy roppant kéz a csillagok mögött
megsodorintja talán az időt,
és összeérhet a volt meg a van
a percek rögtönzött hurkaiban,
egy pillanatra csak, addig, amíg
elmondhatnék még neked valamit,
vagy hallgatnék csak inkább, hátha úgy -
Milyen zsákutca végül minden út
az egyik élettől a másikig.
De az idő, az legalább telik.

 Bárcsak eltűnnék hirtelen,
 akár az erdőben a vadnyom.
 Nincs semmim, és nincs senki sem
 akinek számot kéne adnom.

 A test az régen itt hagyott,
 egymagamra a szenvedéssel;
 most lélek vagy agyag vagyok,
 de a béke, az csak nem ér el.

 Nem feni rám a fogát a vágy
 többé (talán már foga sincsen);
 de maradéka, a hiány
 itt szaggat rossz térdeimben.

 Bejárta ifjuságomat
 a szép kísértet, a szabadság.
 Most aztán hallgatnom szabad
 hogyan párzanak kinn a macskák.

 Nem látszanak a csillagok
 ebben a nedves hideg éjben.
 egyedül voltam és vagyok-
 és nem jön aki jönne értem.

én szeretem a rejtélyeidet
tartózkodásod zavart büszkeséged
ahogy nem mondasz nemet sem igent
ahogy a személyes teredet véded

még a játszmáidat is szeretem
mikor nem válaszolsz vagy mikor másra
mikor a mondat mögül hirtelen
felvillan a lélek elhallgatása

a mozdulat és a megtorpanás
a nehézpáncélozott védtelenség
ahogy önmagadnak elébe állsz
rejteni tenger-szemed végtelenjét

meg ne lássák a titkolt benti képet
engedékeny gyönyörű gyöngédséged

 vihar jégeső elemi csapás
 így ért ez a kései szerelem
 elhagy minden racionalitás
 felnyílt fekély megint az életem

 váltja egymást világos és sötét
 remény és reménytelenség dobál
 alig éreztem bőröd melegét
 az úton mindig térdig ér a sár

 sodor sodor az iszapos folyam
 ha feldob is újból alábukom
 a ragyogás milyen anyagtalan
 az a kék ég milyen mélységbe von

 az ember megvénül de nem tanul
 csak szeretlek reflektálatlanul