coppelia

Nem az enyém az Adria. Nem az enyém a múlt.
Valami mégis fogva tart. Vagyonom súlya sújt.
Nem az enyém az örömöm. Nem az enyém, ami új.
Szabad-e, aki nincstelen. Szabad-e, aki úr.
Vagyok-e, mikor nem vagyok. Vagyok-e én, ha te.
Gyakori-e az áldozat. Soha se. Néha se.

Elkezdtem érteni. Tudatom a nyájjal,
nem vigyáz rá senki. Alkony van, üres.
Mától minden ember egyenragú lesz.
Érteni tudatom. Minden versem várfal.

Magány van itt, tudtuk. Hófehér a bánat.
Lassított teremtést narrál a jó Isten.
Étel, ital bőven. Csak éppen só nincsen.
Sok lelkem van. Pár napja kiszállnak

mélyálmos testemből. Fényűző ájulás.
Ha nem a lélek sárgul, megsárgulna más.
Félelmetes, ahogy folyton létezni kívánnak
a szenvedők. A sminkelt könnyek utcabálja

folyik. Keresztbe kasulás. És nem minden hiába.
Fejemet ráhajtom a pocsolyák kútjára.
Készítik már nekem a kegyelmi ozsonnát.
A szívemen néhány utolsó remény oson át.

Gondos az Isten. A csillagokat ki-kihordja az égre.
Festi az ég alját, feketét szelídít puha kékre.
Szép nap ez. Ülnek a fák a tavaszban, a nyárban.
Szív, szem, kéz! Társat keresünk valahányan.
Lassul a fény, beleolvad a szembe. S könny, ha kicsordul.
Jó kacagás ez, nem szomorúság. Látszik a béke:
kék lufi-hadsereg érkezik és pukkad ki a szívben.
Mézmeleg édességétől elalélnak a földön, a vízen.
Csók a családnak, s jó sütemény a barátnak.
Tárd szét két karodat! Verdess! Ma kinőnek a szárnyak!

Számolgattam, elszámoltam.
Kék a szégyen, éget.
Gyakran volt, hogy tévesztettem
önmagammal téged.

Pedig a szem zöld és barna.
Megelőzted bűnöm.
Dzsungelből a sivatagba
lakótelep-űrön.

Vállalások. Vállak nélkül.
Bárcsak lenne szépség,
szívemhez, mi hozzá kékül.
S kéne, hogy ne értsék.

Minden verseny, mérőeszköz
hiányában két fa
jó lenne, ha összedőlne
viharokban néha.

Appendix:

Simuló, lágy nemmel
kellett ma ébrednem.
Ormótlan igen volt
akkor a szívemben.
Fogadtam magammal.
Vesztettem örömmel.
Félek nyugalomban.
Szememben örök-nem.

ez a hold is ugyanaz
el is múlt az a tavasz
volt már ilyen telihold
ami volt egyszeri volt
álltak már a fák ilyen
néma hadseregnyien
s megindult már a sereg
tavaszt telet nyerni meg
volt már olyan hogy a nap
fényétől ki-kilyukadt
az az árnyék ami mint
páncélját mint a kitint
hordta a fát házfalat
se a fából
se a házból
mára semmi nem maradt

ez a kezdet ugyanaz
éppen ugyanaz a vég
ami télen behavaz
olvad tavasszal a jég
az a búzatáblanyár
s minden mi valami már
valahogy a semmi még

Én nem sokat tudok rólad, de te
se tudhatsz rólam sokat. Nemde?
De. Vagy kértem én, hogy olvasóm legyél?
Hagyd abba most, jobb még az elején.

Ma verset írtam. Hallgatás helyett.
Így pár mondatnak küldetése lett.
De nem érdeklődik, nem is üzen.
Ha majd akar, rögtön befejezem.

Ki verset ír, ölhetne is akár.
Ki tudja, melyikkel nagyobb a kár.

Hogy rossz ez így neked? Na, ja. Tudom.
És unod. Nem nagy ügy. Én is unom.
És nem is tudsz vele mit kezdeni.
Ki kezdje, én vagy te, szégyenleni?

A felnőtt ember egyet megtanul:
mindene régi, csak a sorsa új.
A sorsa, amin osztoznia kell,
nem ő rendezte, s nem ő hiszi el.

Átszalad a folyón a híd.
Látom mozdulni tagjaid.
Zörög a villamos, megáll.
Ott vársz a híd túloldalán.

Szaladok most a hídon át.
Átfutottam a fél Dunát.
Egyszerű, nyári kis ruha.
Nem érinthetlek meg soha.

*

Nem elég csak mosolyognod:
meg kell lopnod, kirabolnod.

Nem elég csak jónak lenned!
Engedd, hogy csalódjam benned!

Túl-sok-szépséged sem elég:
hadd ússzak s fulladjak beléd.

Nem elég, ha tudod nevem:
feledkezz meg rólam velem!

Ha gond vagyok, magamban vagyok.
Ha gomb vagyok, leszakadtam.
Magamnak, gondnak, legnagyobb.
Elgurult gondom visszakaptam:
ma leírhatatlan gondolat vagyok.
Elveszni akartam, s megmaradtam.
Főhet a fejem, égnek a csillagok.
Túlforrósodott lelkemet nem hűti testem.
Alig tudok magamról. De itt vagyok.
Utca, házszám, emelet Budapesten.
S te varázsló, akire várok, mindennél nagyobb:
ott vagy itt és itt vagy ott, kettesben
soha nem lel minket szem vagy álom.
Suttoghatnál is, ne kelljen keresnem
ilyen vakon téged, s csak véletlenül megtalálnom.

Olyan egyszerű. Ne aggódj. Sikerül.
Sötétkék fátyol hull rád. Az ég.
Roppan a fák gerince, összecsuklanak.
A kialvatlan nap becsukja nagy szemét.
Papír szakad. Az emlékek jegyzetek.
Egy ismeretlen fiú mozdulataitól
szabadulsz a legnehezebben.
Úrvacsorák. Árva csodák. Rengeteg
istent hiányolsz. A tenyeredben
a vonalak lassan átrendeződnek.
Mosolyognál, de nincs kire.
Halott rokonaid emlékeire vigyázol,
azon kapod magad. Kőnek
érzed a szemed. Nem tudod, ki, gyászol
máris egy nő. Felsikít akkor, aki benned
valami idegen sorsot cipelt.
Szoborrá leszel. Kellemes a szemnek.
Az idő tücsökké. Neked is ciripelt.

Ne lepődjön meg, anyám, hogy magázom.  
Nem tudom, anyám-e még azon a másik világon.  
Tudom, hogy mindent lezárni csak nagyon kevesen,  
de azért gyötör, hogy nem tudtunk mindent mi sem.  
Talán emlékszik rá, amikor tavaly megfogtam a kezét,  
maga fázott, nyár volt, nekem meg nem ment a beszéd.  
Féltem, hogy valami sutaságot mondok.  
A halottak is ilyen szégyenlős bolondok?  
A kezét, amikor megcsókoltam, féltem,  
mert valami rémületet láttam utána a szemében.  
Ha nem kezdett volna el akkor sírni, lehet,  
hogy meg is szólalok, s ma kevésbé szenvedek.  
Elegáns ez a hallgatás. Nevetséges a beszéd.  
Tudja, nem tudom elfelejteni a fehér pulóverét.  
Nem állt jól magán. Már szinte semmilyen ruhadarab.  
Az arcát elfelejthetem, de az a pulóver megmarad.  
Elnézést, anyám, hogy így el-elkalandozok.  
Szégyenletes nekem, mint a halála, az ok.  
Most már nem maga miatt mondom,
de hát  engem még itthagyott küzdeni: szerettem magát.  
S hogy Egy volt (akik olyan kevesen): anyám.  
Még a magáé vagyok. És maga már nem az enyém.

Most valami olyasmit szívesen mondanék, hogy  
jó a láz, de a nyugalomnál semmi sem jobb.  
Vagy: az az ég, ami szégyenkezve lángolt,  
meteort sírt, igaz, de távol volt, és tárgy volt.  
Vagy: minden szereplő, végül is, felcserélhető,  
s ilyen sztorit szül bármelyik hely és bármelyik idő.  
A lány se szép, se csúnya, a fiú alig erősebb,  
és mindig lesz kultúra, ki érti-félti őket.  
Tíz év múlva vége, ha most nem is múlt el még,  
és akkor lesz majd forró a most csak langyos emlék.  
És mondanám még azt is, hogy épp az a szép benne,  
hogy akkor múlna el, ha vége sose lenne.  
De ez se igaz, az se igaz, egy valós: hogy fájnak.  
S szerelemből, nem a csendből születnek a tárgyak.