Iain Lindsay brit nagykövet József Attila "Tavasz van! Gyönyörű!" című versét olvassa fel a Magyar Költészet Napja alkalmából.
Nagyon köszönjük! Fantasztikus teljesítmény és fantasztikus gesztus!
Iain Lindsay brit nagykövet József Attila "Tavasz van! Gyönyörű!" című versét olvassa fel a Magyar Költészet Napja alkalmából.
Nagyon köszönjük! Fantasztikus teljesítmény és fantasztikus gesztus!
előadja: Jordán Tamás
Ma van a Költészet napja. Mindenkinek szép verseket!
Csomagodat ne bontsd ki,
ha véginségre jutsz.
Azért véredet ontsd ki,
amiért sírni tudsz.
A késő fordulásu eget
mig nézheted,
te lassu jajdulásu,
alkosd meg végzeted.
Amit szemeddel sejtesz,
sziveddel várd ki azt,
amit szivedbe rejtesz,
szemednek tárd ki azt.
"Hol csavarogsz, te vásott?"
Aggódva vár reád,
megvetvén elmulásod,
csendes édesanyád.
A Költészet napján mindenkinek szép napot!
Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott
hazafelé menet?
A gyepre éppen langy sötétség szállott,
mint bársony-permeteg
és lábom alatt álmatlan forogtak,
ütött gyermekként csendesen morogtak
a sovány levelek.
Fürkészve, körben guggoltak a bokrok
a város peremén.
Az őszi szél köztük vigyázva botlott.
A hűvös televény
a lámpák felé lesett gyanakvóan;
vadkácsa riadt hápogva a tóban,
amerre mentem én.
Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,
e táj oly elhagyott.
S im váratlan előbukkant egy férfi,
de tovább baktatott.
Utána néztem. Kifoszthatna engem,
hisz védekezni nincsen semmi kedvem,
mig nyomorult vagyok.
Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor, miért, kinek.
Aktákba irják, miről álmodoztam
s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg.
És az országban a törékeny falvak
- anyám ott született -
az eleven jog fájáról lehulltak,
mint itt e levelek
s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,
mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse
s elporlik, szétpereg.
Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vidul, ha toroz.
Én nem ilyennek képzeltem a rendet.
Pedig hát engemet
sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,
mint apró gyermeket,
ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.
Én tudtam - messze anyám, rokonom van,
ezek idegenek.
Felnőttem már. Szaporodik fogamban
az idegen anyag,
mint szivemben a halál. De jogom van
és lélek vagy agyag
még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
hogy érett fővel szótlanul kibirnám,
ha nem vagyok szabad!
Az én vezérem bensőmből vezérel!
Emberek, nem vadak -
elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,
nem kartoték-adat.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!
Adjonisten, Jézusunk, Jézusunk!
Három király mi vagyunk.
Lángos csillag állt felettünk,
gyalog jöttünk, mert siettünk,
kis juhocska mondta - biztos
itt lakik a Jézus Krisztus.
Menyhárt király a nevem.
Segíts, édes Istenem!
Istenfia, jónapot, jónapot!
Nem vagyunk mi vén papok.
ůgy hallottuk, megszülettél,
szegények királya lettél.
Benéztünk hát kicsit hozzád,
Üdvösségünk, égi ország!
Gáspár volnék, afféle
földi király személye.
Adjonisten, Megváltó, Megváltó!
Jöttünk meleg országból.
Főtt kolbászunk mind elfogyott,
fényes csizmánk is megrogyott,
hoztunk aranyat hat marékkal,
tömjént egész vasfazékkal.
Én vagyok a Boldizsár,
aki szerecseny király.
Irul-pirul Mária, Mária,
boldogságos kis mama.
Hulló könnye záporán át
alig látja Jézuskáját.
A sok pásztor mind muzsikál.
Meg is kéne szoptatni már.
Kedves három királyok,
jóéjszakát kívánok!
Este volt s a nyári égről
Rohanó, tüzes vágyak estek belém,
Mikor a bőrünk össze-összeért,
Egész életemmel ott éltem én,
Azon a kicsi, darabka helyen,
Ahol a bőrünk,
A bőrünk összeért.
Most már tudom, őt, őt kerestem,
Mikor jelenést kért az eszem.
S ó, ti kis virágok s ti embertelen messzeségek,
Értitek-e az ő szavát, ölét?
Mert már nem birom el s az egész asszonyt
Méhike-zümmel és hatalmas
Üstökös-dobó kiáltásokkal
Kihirdetem.
Micsoda melletted a napsütött szöllőhegy,
A hajnalszőrű friss, égi állat,
Vagy a bokrok reggeli ringatódzása
A hajadon földek zsenge tomporán?
Minden asszony csókja összebugyog benned
S már sokszor félek, nagyon félek tőled,
Mert mi nagyon összebogozódtunk
S még minden szabad szálat elkeversz.
Ó, mi akkor is kívánjuk egymást,
Mikor énrajtam szörnyű kövek vannak
És te könnyű felhőkön heversz!
(Ma van a Költészet napja.)
Freud nyolcvanadik
születésnapjára
Amit szivedbe rejtesz,
szemednek tárd ki azt;
amit szemeddel sejtesz,
sziveddel várd ki azt.
A szerelembe - mondják -
belehal, aki él.
De úgy kell a boldogság,
mint egy falat kenyér.
S aki él, mind-mind gyermek
és anyaölbe vágy.
Ölnek, ha nem ölelnek -
a harctér nászi ágy.
Légy, mint a Nyolcvan Éves,
akit pusztítanak
a növekvők s míg vérez,
nemz millió fiat.
Már nincs benned a régen
talpadba tört tövis.
És most szivedből szépen
kihull halálod is.
Amit szemeddel sejtesz,
kezeddel fogd meg azt.
Akit szivedbe rejtesz,
öld, vagy csókold meg azt!
Csomagodat ne bontsd ki,
ha véginségre jutsz.
Azért véredet ontsd ki,
amiért sírni tudsz.
A késő fordulásu
eget mig nézheted,
te lassu jajdulásu,
alkosd meg végzeted.
Amit szemeddel sejtesz,
sziveddel várd ki azt,
amit szivedbe rejtesz,
szemednek tárd ki azt.
"Hol csavarogsz, te vásott?"
Aggódva vár reád,
megvetvén elmulásod,
csendes édesanyád.
Én nem tudom, mi fenyeget
az estek csipkés árnyain;
mint romló halról a legyek,
szétszállnak tőle álmaim.
És nem tudom, mily dajkahang
cseng a szivembe csendesen:
nyugodj, hiszen csak este van
s mitől is félnél, kedvesem?
Csak az olvassa versemet,
ki ismer engem és szeret,
mivel a semmiben hajóz
s hogy mi lesz, tudja, mint a jós,
mert álmában megjelent
emberi formában a csend
s szivében néha elidőz
a tigris és a szelid őz.
(Ma van a Költészet napja.)
S ha nem volt még halálos szerelem,
azt akarom, ez halálos legyen,
értelmes kín, mert nincs értelme annak,
ha az embernek üres kínjai vannak,
s ha nem szeretsz úgy, mint tenmagadat,
én meg fogom majd ölni magamat,
nem hogy szerelmem vagy bosszúm mutassam,
de jobban fájna elsorvadni lassan,
s árnyék leszek, melytől szorongva félsz,
bíró, kitől büntetést nem remélsz.
Vigyázz! Ne hagyj meghalnom, amíg élsz!
Tedd a kezed
homlokomra,
mintha kezed
kezem volna.
Úgy őrizz, mint
ki gyilkolna,
mintha élted
éltem volna.
Úgy szeress, mint
ha jó volna,
mintha szívem
szíved volna.
Gyermekké tettél- Hiába növesztett
harminc csikorgó télen át a kín,
Nem tudok járni s nem ülhetek veszteg
Hozzád vonszolnak löknek tagjaim.
Számban tartalak mint kutya a kölykét
a menekülnék, hogy meg ne fojtsanak.
Az éveket, mik sorsom összetörték,
reám zuditja minden pillanat.
Etess, nézd - éhezem. Takarj be - fázom.
Ostoba vagyok -foglalkozz velem.
Hiányod átjár, mint huzat a házon.
Mondd- távozzon tőlem a félelem.
Reám néztél s én mindent elejtettem.
Meghallgattál s elakadt szavam.
Tedd, hogy ne legyek ily kérlelhetetlen;
hogy tudjak élni, halni egymagam!
Anyám kitett - a küszöbön feküdtem -
magamba bujtam volna, nem lehet -
alattam kő és üresség fölöttem.
Óh, hogy alhatnék! Nálad zörgetek.
Sok ember él, ki érzéketlen mint én,
kinek szeméből mégis könny ered.
Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén
Nagyon meg tudtam szeretni veled.