coppelia

előadja: Dimitrij Hvorosztovszkij

НЕ СПЕШИ

Ты спеши, ты спеши ко мне

Если я один, если трудно мне.

Если я, словно в страшном сне,

Если тень беды в моем окне.

Ты спеши, когда обидят вдруг,

Ты спеши, когда мне нужен друг,

Ты спеши, когда грущу в тиши,

Ты спеши, ты спеши!

Не спеши, не спеши, когда

Мы с тобой вдвоем и вдали беда,

Скажут "да" листья и вода,

Звезды, и огни, и поезда...

Не спеши, когда глаза в глаза,

Не спеши, когда спешить нельзя,

Слушай ночь, замри и не спеши,

Не спеши, не спеши..

Mondd: „köszönöm”, a szivárgó könnynek,
s ne töröld sietve a szemed.
Hogyha sírva is - létezni könnyebb.
Halott, aki meg sem született.

Ha törten, ha verten is - ki élő,
plazma-éjszakában nem maradt.
Léte a teremtés szekeréről
ellopott zöld fűszál-pillanat.

Nevess nagyot, fogd marokra késed,
harapd, mint retket, az örömöt.
Rosszabb volna meg-nem születésed,
életed akárhogyan nyögöd.

Fagyalszirom-zuhatagban járva,
semmitől s mindentől részegen,
eszméltessen a világ csodája,
ámulj önnön létezéseden.

Az égboltról ne hidd, hogy mennyország,
de váddal se bántsd az életet.
Nem köszönt be még egy élet hozzád,
ez az egy is - véletlen tied.

Ne a korhadásnak higgy: a lángnak.
A pitypangos fűbe vesd magad,
ne könyörögj nagyon a világnak,
nevess rá és gyorsan döntsd hanyatt!

Baj ha ér, fejed ne ejtsd a porba.
Lelkek élnek a romok felett!
Táncolj, mint a rongy-ruhájú Zorba,
ünnepelve akár szégyened.

Köszönd meg a legfeketébb macskát,
mely előtted keresztbe futott,
utcán elszórt dinnyehéjak mocskát,
amelyen a lábad megcsúszott.

Köszönd meg, ha fájdalmak facsarnak:
szenvedésed is hasznodra volt.
Mondd: „köszönöm”, a legárvább sorsnak,
hiszen az is ember sorsa volt.

(Rab Zsuzsa fordítása)

Bennem immár az őszi fény ragyog,
Bennem áttetsző, hűvös őszi nap van.
Szomorú, ám nem vigasztalhatatlan
 - alázattal teli és jó vagyok.

S ha néha  a lázadás elragad,
hát háborgok, de csak amúgy, csapongva,
s egy igénytelen szó fülembe mondja:
a lázongás -  nem a legfontosabb.

Fontosabb, hogy a harc és a döbbenet
világát s önmagad lásd őszi fényben
 - csupaszra vetkezetten - ahogy éppen
vele állsz szemben, s a világ veled.

Az eszmélés a csöndnek gyermeke.
Nem baj, ha folyvást nem kísér nagy zaj.
Hittel, hogy új lomb zöldül tavasszal,
énünk, mi zaj volt, vesse le.

Érzem, hogy valami történt velem,
és nincs más vágyam, csak a csend és a béke,
amelyben halkan levél hull levélre,
hogy abból is mind új humusz legyen.

Ha lombodat időben eldobod,
mindent meglátsz egy bizonyos magasból,
s az ősz higgadt ujját  is érzed akkor,
amint végigsimítja homlokod.

(Lothár László fordítása)

Tavaszi éjszakán gondolj reám
és nyári éjszakán gondolj reám.
És őszi éjszakán gondolj reám
és téli éjszakán gondolj reám.
Ha lennék tőled oly távol talán,
mintha más ország volna a hazám,
ágyad hűs lepedőjén, vánkosán,
hanyattfeküdve, mintha óceán
habja himbálna, lágyan és puhán,
add át magad ott is nekem csupán.

Nappal ne is gondolj rám, úgy becsülj.
Nappal minden fonákjára kerül;
imádjanak, lengjen tömjén körül,
gondolj nappal - búdul vagy élvedül -
elméd mire gondolni kényszerül;
de éjszaka rám gondolj egyedül.

Halld meg a mozdonyfüttyökön is át,
a szélben, mely felhőkkel vív csatát,
hogy vasfogóban vagyok, s csak az ád
megenyhülést, ha miattam reád
oly öröm árad, oly szomorúság,
fájásig nyomod homlokod falát.

A csönd csendjével susogja a szám,
az esővel esengem szaporán,
a hóval, mely szűk szobád ablakán
bedereng s - álmomban, s álmom után,
tavaszi éjszakán gondolj reám
és nyári éjszakán gondolj reám
és őszi éjszakán gondolj reám
és téli éjszakán gondolj reám