Csak az lép túl magán,
aki aggódni tud,
s akkor nő igazán,
ha keresi, hol az ut,
melyen nem csak az érdek,
hiúság kergeti,
mivel a tisztességnek
fénye jelölte ki:
ki gyötrődve is néma,
s nem csupán megvető
gőggel, de mert szívén a
türelem vértje nő,
és tudja, ha gyáván menekül,
bár józan, hallucinál:
ki magát félti csak egyedül,
elnyeli a magány.
Dünnyögsz, míg annyi áldozat
láttán szíved szakad.
Bár ajánlhatnád föl magad! –
A máglya elmarad.
Könnyü sugár az ónos esővel
összevegyül;
könnyü szivem a növő időben
elnehezül.
Valami még szivembe suhanva
újratanúl
könnyen suhanni fel, magasra,
zajtalanúl.
Ropogós cseresznye husába zártan
érik a mag.
Egyből ha lesz fa, a többi hazárdan
a földbe rohad.
Csendesül, érik a higgadó sziv:
bölcs lesz a vágy;
szívós multba, jövőbe fogódzik,
köti-oldja magát.
Pattanó ijj, hajlékony mozdulat:
nyitott szemmel is látom arcodat;
lehunyt pillám héjában, igen, itt
tudom pupillád villanásait;
némaságod szól, nem a tompa vágy,
hangod nő, szélbe szórja bár magát,
ha futsz, nyomod nem nyeli el a távol,
visszatérsz, csillagok kék vadonából.
Lehet, hogy nem férünk egy bőrbe ketten,
élünk pörögve mindig sebesebben,
ahogy az ős-Nap túlsürűlve roppant
feszültséggel a Mindenségbe robbant,
s ahogy az Űrt az örvénylő parányok,
magányom benépesíti hiányod.
Ha nem vagy nálam, akkor is velem vagy.
Elküldelek s követlek; újra elhagy
kalóz kedvem s hiányod visszaszív.
Úgy élsz bennem, mint kezemen a néma
vonások, gyors madárban röpte célja,
kút mélyén tiszta víz.
Ahogy szólsz, jársz, tüzét vidám eszednek,
vágyad tündér játékát őrizem meg,
szemedből a tekintet,
bőröd meleg szinéből, szád izéből,
ölelésedből, csipőd halk ivéből
újrateremtelek.
Mély álmomban csókodra ébredek fel,
minden nap újra és új értelemmel
fogalmazlak meg: így élsz igazán!
A szélbe rajzollak s kilépsz a szélből,
ha arcom lengeti a viz, szinéről
szemed néz vissza rám.
Mint tükörben a tükör tükörképe:
végtelen arc fonódik egy füzérbe;
melyik vagy te? és én melyik vagyok?
Én adok fényt neked, te fénylesz bennem,
s bennünk a világ. Vagy a végtelenben
valami még nagyobb.
Ha nem vagy nálam, akkor is velem vagy.
Elküldelek s követlek; újra elhagy
kalóz kedvem s hiányod visszaszív.
Úgy élsz bennem, mint kezemen a néma
vonások, gyors madárban röpte célja,
kút mélyén tiszta víz.
Ahogy szólsz, jársz, tüzét vidám eszednek,
vágyad tündér játékát őrizem meg,
szemedből a tekintet,
bőröd meleg színéből, szád izéből,
ölelésedből, csípőd halk ívéből
újrateremtelek
Mély álmomban csókodra ébredek fel,
minden nap újra és új értelemmel
fogalmazlak meg: így élsz igazán!
A szélbe rajzollak s kilépsz a szélből,
ha arcom lengeti a víz, színéről
szemed néz vissza rám.
Mint tükörben a tükör tükörképe:
végtelen arc fonódik egy füzérbe;
melyik vagy te? és én melyik vagyok?
Én adok fényt neked, te fénylesz bennem,
s bennünk a világ. Vagy a végtelenben
valami még nagyobb.
Szeresd
A napok hosszabbodnak,
az évek rövidülnek,
most már minden nap jobb nap,
örülni kell, ha derűlhet
még év, nap, tiszta munka
jó örömével áldott.
Szeresd, becsüld e megúnva is
únhatatlan világot!
Könnyebben hordanád
Arcok, valami messze mult
megújulásai:
lappangó lángok a kigyult
szemben: a holnapi
tapasztalat, jaj: vak, megunt
napok néma gondjai.
Gyengédségek: rügy hasadó
héjából fejlett virág:
lesz majd gyümölcs is, korhadó,
avarba málló ág.
Ha el tudnád hinni, hogy ez a jó,
könnyebben hordanád.
Menedék
Aludni? Csak az nem boldogtalan,
ki józan is örülni tud:
mert ébred a részeg untalan,
s csak sötétebb benne a kut.
Nincs más: vállalni, ami van,
az alagutat s a kaput.
Az anyag belefárad
Hogy mi is az erő, hatalom, ország,
majd megtudod, ha változó
éveid elsuhannak, csak a morzsák
maradnak meg: a meztelen való.
Nem hiszem, hogy valaha is kivágyjak
bőrömből a földön-tuli
országba, de az anyag belefárad
felelősségem hordani.
Utolsó játszma
Bölcs öregség, beh fájdalmas vagy:
önzetlenség, mely ártalmas csak.
Jaj, elszalasztott alkalom!
Védművek helyett csupa rom:
kert-mélyé, orom-magasságé:
nincs már futó, bástya, királyné:
töprengésed nehány kopott paraszt
fölött virraszt.
Te voltál a táj
mit szemem meg nem unt még:
te vagy a szabály,
melytől nem szabadulnék:
te voltál az éj,
amelyben megmaradtam,
te vagy a veszély,
mely áldássá lett rajtam:
te voltál a kín,
amit örömmel vártam,
te vagy a kinin,
mely meggyógyítja lázam:
te voltál a szó,
mely megoldotta nyelvem.
te vagy a bíró,
kit igaznak ismertem:
te voltál a kút,
mely mindig újraéled,
te vagy a kiút,
ha bekerít az élet:
te voltál a vad,
mely hozzám szelídült csak,
te vagy a szabad
szél, mely, ha tetszik, elhagy:
te voltál a seb,
mely elfolyatta vérem,
te vagy erősebb,
ha nincs ki megsegéljen:
te voltál a kör,
mely izzó fegyelembe,
te vagy a gyönyör.
mely kötöz szerelemre:
te voltál a tű,
mely sebeim bevarrta,
s te leszel a fű,
mely nyomom eltakarja.
Hogy mondjam, mi ködnek az ég,
hogy mondjam el, mi vagy nekem,
hogy mondjam fényed mély delét,
hogy mondjam: ez a szerelem,
hogy mondjam el a hű hitet,
hogy mondjam el szót nem lelő zavarban,
hogy mondjam el az életet,
hogy mondjam el, ami elmondhatatlan?
