coppelia

Miattad gyógyultam beteggé s olykor
elhittem, az utak le vannak pucolva,
de az összes elhibázott próba
után elengedlek és te nem változol.
Az életedbe úgy jön mindig nő,
mint országúti kilométerkő
s az összes eset végül baleset
lesz, majd visszatérsz hozzám és történjen bármi,
rád mosolygok, még az is lehet
hogy megbocsátok, de bosszút fogok állni:
majd itt is fejre állsz (a hülye forma!),
azaz állítalak fejre, sarokba,
térdre, durcás vagy, sértett kisgyerek…
és én gyógyítlak meg, a szívbeteg.

adalék:
„És jöttél te, az útkereszteződés,
kiben lelassítottam hirtelen.
S a kérdés, hogy leparkoljak e végleg
vagy gázoljak tovább az életen?”
Ezek szerint hazudtál, nem baj, én is hazudok.
Bizalmasan nézek szemedbe még:
„Megérte, hogy foglalkoztam veled?
Ment -e a benzin által az autó elébb?”

Az érkezések ideje lejárt.
A távozásnak van szezonja most.
A zsarolásból ennyi épp elég.
Ha menni akarsz, jó utat taposs.
És jó út taposson majd téged is.
Hogy merre mész, úgysem te döntöd el.
Felnőtté tettél néhány perc alatt.
Hisz távozáskor mindig nőni kell.
Azt mondod, hogy túl kevés a szóból.
Csak látszat ez, hogy futni hagytalak.
Rólam van szó és az irgalomról.
Emlékeim a szavak összetörték.
Spájzban tartalak, mint anyám a körtét.
Így elmúlsz, mint a rend és – forma bont! –
így megmaradsz, mint sor végén a pont.

Ha megzsarolnál, engedelmeskednék,
 akár egy jó barát, ha szépen kéred.
 Ha gyilkosságra kérnél – mért hazudjak –
lehet, hogy könnyen vinne rá a lélek.
 Ha azt parancsolnád, hogy öljelek meg
 s nem adnál hozzá mélyebb indítékot,
 azt is megtenném, jóllehet szeretlek,
 de segítenék, hogy elérd a célod
 még ebben is, hogy te győzhess, egészen.
 Hiszen ez is egy verseny, jól tudom.
 Csak úgy zsarolj, hogy ne legyen esélyem.
 Ne állítson meg semmi félúton.
 Ne ébresszen bűntudatod a látvány:
 a ház, a test, a száraz csend, a véred.
 Feküdj nyugodtan, én veled leszek.
 Akár egy jó barát, nem is kell kérned.

Futó-szonett
 

Sokat futottam eddig életemben
az esélytelen férfiak mögött.
A rajt előtt még szinte önfeledten
rimánkodott az összes üldözött.
Akit megkaptam, tüstént elzavartam.
hamis címemnek mindenki bedőlt.
S a kéj után az éjszakába varrtan
rohantam tovább, önmagam elől.

 
Lehet, meg kéne állni már és főleg
szögre akasztani futócipőmet,
tán jól jönne egy szelídebb viszony.
Futógépről álmodom mostanában,
királylányként egy szűk toronyba zártan,
hol végre utolér Melanion.

Aranyalmák és álmok
 
 
Ahogy rád néztem, úgy zsaroltalak
mindig. Nem álltál ellen, nem tehetted.
A köztünk lévő hallgatás szabad
utat nyitott a félelemnek.
Egy kedves szóval megölhettél volna.
Vagy máshogyan: a gáz, a víz, az áram,
a konyhakés… utolérhetett volna
egy fulladás a sűrű éjszakában.
De nem bántottál, nem bántottalak.
És ma sem bántjuk egymást, jó ez így.
Csak tekintetem, félelmem nem állod.
Így rohanunk: széthullva, mint a régi
aranyalmák s a még régebbi álmok.

Van, amiben csak félig vagyok biztos.
Az emlékezés például ilyen,
az aranykort hogy lehet megtalálni
a szétszóratás elemeiben?
Talán, ha kicseréljük a fogalmat.
A szétszóratásban kevés a szándék.
A széttartásban több a tudatosság,
s a tudatosság minden határt átlép.

*

Ha fény esik rá, nem nézünk tükörbe,
el vagyunk csúszva, hogy érhetünk össze?
Széttartás van a tömbben és a korban,
széttartás a szavakban, mondatokban,
széttartás van az ágak közt, a fában,
széttartás az egyes, a többes számban.

Széttartás, szétírás van. Az idő
– akár egy eltévedt utcagyerek –
letért a körpályáról, s az időből
építkezünk mi, kancsal emberek.
Mert nincsen többé bizalmunk a kőben.
Széttartás, szétírás van, és aki
az Egyben hisz, az lehet, hogy erőtlen
a széttartást végleg bevallani.
A széttartás lemoshatatlan festék,
a remény
szakadás és véglegesség.

*

Van, amiben csak félig vagyok biztos,
a széttartás, az például ilyen,
hisz az aranykort meg lehet találni
az újraírás elemeiben.
A történet a nyolcadik napon
induljon, mivel az embereket
és fogalmaikat kell újraírni,
hogy megnyíljon egy újabb fejezet
a kódexekben.
Így régi világok
nyílnak ki, de meg egyik sem vakít.
Ez kell, hogy végre elkezdhessük hinni
az emlékezés (tükör)szavait.   

Nem mondom el, miért szerettelek.
A hallgatás – szokás szerint – enyém.
Kettőnk között az eleven beszédre
soha nem volt és most sincsen remény.
Ettől függetlenül szerettelek.
Ettől függtem, mint ágakon a lélek.
Te szó voltál én némaság, lehet,
hogy ezért vártam engedelmességet.
Szavak nélkül is tudtad a parancsot –
így éltünk te a szolga s én a zsarnok,
borítékba zárt le nem írt szavakban.
Egy vesszőt adtál, ez maradt emlékül
nekem, ki betűk, s eleven nyom nélkül
éltem benned, pontos, metsző alakban.