Midőn búcsúzva aranyat varázsol
a víztükörre az alkony-sugár,
és nem látszik a mező a homályból,
és elül a falu zsivaja már,
s az ég követe csillámlik, a harmat,
virágokon s illatos füveken,
a sötétlő erdő-tincseket takarnak
a ködnek fátylai ezüstösen –
valami érthetetlen nagy örömmel
nézek az isten világára én,
az agyamban a szívemben béke tölt el
a mérhetetlen természet ölén;
És ekkor a föld minden dolga távol,
a lelkem mélyén fény gyúl hirtelen,
s a nagy mindenség – érzem – a világból
velem beszél csak, egyedül velem.
(Lothár László fordítása)