coppelia

 Falánk idő, nyűdd az oroszlán körmét,
 S falasd a földdel édes fiait,
 Törd vad tigris-állkapcsok fogak tőrét,
 S ős főnix vére igya lángjaid;

 S legyen víg s bús kor, amit röptöd elhagy,
 S tégy, amit akarsz, Gyorslábú, te, a
 Nagy világgal s tűnő ékeivel, csak
 Egy szörnyű bűnt ne kövess el soha:

 Ne szántsák kedvesem szép homlokát
 Óráid, s ódon pennád rajzai;
 Suhanj fölötte érintetlen át:
 Szépségminta, mai s mindenkori!

 De tombolj bár, vén Idő, legvadabban,
 Örökifjan él kedvesem e dalban.

 (Szabó Lőrinc fordítása)

 Számolva az óramondó időt
 S látva, szép nap rút éjbe hogy merül,
 Hogy kókad az ibolya nyár előtt,
 S ezüst zúzt hogy kap a fekete fürt;

 S hogy ejti lombját a sok büszke fa,
 Mely alatt nemrég tikkadt nyáj hűsölt,
 S hogy hág kévék ravatalaira
 A borzas-ősz szakállú nyári zöld, -

 Sorsodat nézem, a szépségedét:
 Útja a romboló időn visz át,
 Hisz mind búcsúzik az édes, a szép,
 S hal, oly gyorsan, ahogy mást nőni lát;

 S csak gyermeked véd a kaszás Kor ellen,
 Hogy dacolj vele, mikor elvisz innen.

(Szabó Lőrinc fordítása)

LXVI

 Fáradt vagyok, ringass el, ó, halál:
 Az érdem itt koldusnak született
 És hitvány Semmiségre pompa vár
 És árulás sújt minden szent hitet

 És Becsületet rút gyanú aláz
 És szűz Erényt a gaz tiporni kész
 És Tökéletest korcs utód gyaláz
 És Érc-erőt ront béna vezetés

 És Észre láncot doktor Balga vet
 És Hatalom előtt néma a Szó
 És Egyszerű kap Együgyű nevet
 És Rossz-kapitány rabja lett a Jó.

 Fáradt vagyok; jobb volna sírba mennem:
 Meghalnék, csak ne hagynám el szerelmem!

 (Szabó Lőrinc fordítása)

Mindenkinek szép napot a Költészet napján!

XLIII

 Lecsukva lát legjobban a szemem,
 Mert nappal csak lim-lom tűnik elébe:
 De ha álmodom, terajtad pihen,
 És, sötét tűz, tűzként csap a sötétbe.

 Kinek árnyadtól árny felvillan, ó,
 Láng-nappal mily láng-képet tárna fel
 Árny-képed, a még jobban ragyogó,
 Ha másod csukott szemnek így tüzel!

 Hogy üdvözülnék (mondom) eleven
 Nappal látva tégedet, ha halott
 Éjben, nehéz álmom s vak szemeken
 Szép, vértelen képed így átlobog?

 Minden nap éj, míg nem látlak, barátom,
 S az éj fénylő nap, ha meghoz az álom.

(Szabó Lőrinc fordítása)

Ki Zene vagy, mért bús a zene néked?
Méz nem ront mézet, kéj új kéjre vár
Mért szereted azt, ami kínnal éget?
Mért fogadod gyönyörrel, ami fáj?

Ha egybezsongó ütemek kimért
Frigye, összhangja bántja füledet,
Mind csak korhol, szelíden, amiért,
Nőtlen, te, rossz a társas-éneked.

Halld, egymásnak mily édesen felelget
Kölcsönös rendben s hitvesként a húr,
Mint mikor férj s a boldog nő s a gyermek
Dala egyetlen dallammá simul:

Szövegtelen dal, s dús egysége csak
Azt zengi, hogy magadban senki vagy.

 (Szabó Lőrinc fordítása)

Ha meggondolom, hogy csak egy rövid
Percig teljes mind, ami nő s virágzik,
S e roppant színpad csak olyat mutat,
Amit titkos csillag-parancs irányít;

Ha látom, egy az ember s a növény,
Egyazon ég húzza föl s rontja le:
Friss nedvben ragyog, lankad, túl delén,
S kopik daliás emlékezete, -

A múlás eszméje mindig elő-
Ragyogtatja legdúsabb tavaszod,
Melyben küzd már a romlás s az idő,
Hogy mocskos éjbe fojtsa szép napod;

S küzdve az idővel, mely elragad,
Mert szeretlek, én feltámasztalak.

Tükröm hiába mondja, hogy öregszem,
Míg egy vagytok, te meg az ifjúság;
A te ráncaidat kell észrevennem,
Hogy belássam: közel már a halál.
Mert ami csak borít téged, a szép,
Ékes köntösként fedi szívemet,
Mely benned él, mint bennem a tiéd;
Hogy lehetnék így nálad öregebb?
Légy hát óvatos, Édes, amilyen
Én vagyok, nem magamért, de teérted,
Úgy hordva szíved, ahogy dajka sem
Félti kicsinyét, kit annyi baj érhet.
    S ha majd enyém meghalt, ne várd szíved:
    Nem úgy adtad, hogy egykor visszavedd.

(Szabó Lőrinc  fordítása)

Kimerült utas, esem édes ágyba,
Minden tagom esdi a pihenőt;
De akkor a fejem kezd utazásba,
S lelkem gyötri, mikor a test kidőlt;

Mert akkor (innen, messziről) mohón
Indul zarándok agyam tefeléd,
Oly sötétbe meresztve roskadó
Pillámat, amilyen a vakoké:

Ha csak lelkem látomása ide
Nem hozza, üres szemeimbe, árnyad,
Mely, mint a rémteli éj ékszere,
Szép s új díszt ad vén s komor éjszakámnak.

Lásd, így nappal testem, éjjel szívem,
Miattad, s miattam, sose pihen.

(Szabó Lőrinc fordítása)

Az órák, melyek halk remekbe fogták
A szép látványt, mit minden szem csodál
Zsarnokként törnek majd rá, s tönkre rontják
A gyönyörűt, mely most oly fényben áll;

Mert nyarunk a meg-nem-álló idő
Zord télbe hajtja és ott megöli;
Fagy nedvet ront; a friss lomb: lombeső;
Szépség: hó alatt; s táj?: csak romjai!...

Ne lenne akkor üvegcsékbe fogva
A nyár párlata, folyékony fogoly,
A szépség s a hatása oda volna,
És emléke se maradna sehol.

De jöhet tél: szűrt virágnak csak a
Színe hal el; él édes zamata.

(Szabó Lőrinc fordítása)