coppelia

Tenger és alkonyég között
a szerelem hozzámszökött.
Örömre bú jött, napra éj,
a hosszú vágyra kurta kéj,
s óh, szerelem, reád mi jött
tenger és tengerpart között!

Tenger és kikötő között
az édesből keserű lett,
a vágyból könny, a könnyből láng,
holt kéjből új vágy, új fulánk:
s a szerelem így font-kötött
a tenger és homok között.

Tenger és napnyugat között
egy órát köztünk font-kötött,
de már suhant is, fürge láb,
a tegnapok után tovább
az arany vízen; jött s szökött
tenger és tengerhab között.

S tenger fölött és part alatt
minden vágy meghalt, elszunnyadt.
Az első csillag látta, míg
kettőnk egy lett; a második
csak engem látott magamat,
tenger fölött és part alatt...                                                

(Babits Mihály fordítása)

 
 Menjünk tovább, dalom; ő meg se hall,
 menjünk, ne féljünk, menjünk, méla dal!
 Légy néma most! Az ének éve elszállt
 sok édes régi vígodalmival.
 Szerettük őt, de ő keblére nem zárt:
 úgy van, dalom, bár angyalmódra dallj:
    ő meg se hall.
 
 Keljünk fel, menjünk, mert ő mitse tud.
 Menjünk tengerre, mint a szél ha fut
 homokkal, habbal; mert van-é reményed?
 Reményed nincsen: minden erre jut.
 Keserves ízü, mint egy könny, az élet.
 De hasztalan panaszlod ezt a bút:
    ő mit se tud.
 
Menjünk tovább, s haza; ő nem sirat.
 Álmot s napot a szerelem miatt
 s késő gyümölcsöt s illatlan virágot
 feladtunk, mondva: Légy te, ki arat!
 Most nincs fűszál sem; ő mindent levágott.
 Vetők, aludni! ránk már nem virad
    s ő nem sirat.
 
Menjünk, nyugodjunk; mert ő nem szivell,
 ha róla dallok, arra nem figyel.
 Nem látja, mint törődik a szerelmes.
 Menjünk. Ne szólj. Elég. Hagyjuk mi el.
 Szerelemtenger meddő, mély, keserves,
 s bár látta már virágim ezrivel,
    ő nem szivell.
 
Mondjunk le, menjünk; mert ő fel sem vesz.
 S bár csillagtól a lég is tünde lesz,
 s bár a sok habvirág, mozogva, ringva
 egy hold virágtól aranyfénybe vesz:
 súlyos hajunkra, fúló ajkainkra
 mind ránkomolhat, eltemethet ez:
    ő fel se vesz.
 
Menjünk, menjünk tovább; ő meg se lát.
 Még egyszer, együtt, zengjük el dalát:
 ő is tán, tűnt szavakra és napokra
 gondolva, visszafordul arra, rád:
 de már mi mintha ott se lettünk volna -
 s bár minden ember résztvevő barát:
 
   ő meg se lát.
 
 
 
(Babits Mihály fordítása)

Egy nap meg egy éj, mit a mámor adott, vele
játszani, a szerelem és a szeszély;
ajakunk s a szívünk zeneként dadogott bele,
ő muzsikált vele,röpte hozott ide,
mert meg akarta mutatni, mit ér
egy nap megy egy éj.

Nagy szárnya kinyílt, betakart, megölelt vele;
semmi gonosz gyanu ide nem ér,
követne lába, gyalázna nyelve, de
a szerelem sűrű mirtusza rejt; s vele
lelket  a testtel egy üdvbe zenél
egy nap meg egy éj.

De rebben a szárnya, mi nem mehetünk vele,
(hallod? a reggel örök dala kél!)
egy nap meg egy éj ragyogott gyönyörűn vele;
menjen! a mirtusz ím tovatűn vele!
Ennyi a földön az isteni kéj:
egy nap meg egy éj.

(Szabó Lőrinc fordítása)

Ha a szerelem rózsa,
hadd legyek én levél,
életünk együtt nőne
bús és dalos időbe
- dúlt rét, virágos róna,
ősz bánat s édes kéj -,
ha a szerelem rózsa,
hadd legyek én levél.

Ha vers volnék a dalban,
s dallam a szerelem,
énekben egyesülnénk,
ajk-ajkon üdvözülnénk,
s csók, csattogó madárhad
zengne esős delen,
ha vers volnék a dalban
s dallam a szerelem.

Ha te édes, az élet,
s én kedvesed, halál,
együtt sütnénk, havaznánk,
s míg március csókot dob ránk,
míg nárcisz s harkály éled
eperízü szélre vár -
ha te édes, az élet,
s én kedvesed, halál.

Ha bánat rabja volnál,
s öröm apródja én,
játszanánk ősszel, tavasszal,
csellel, édes szavakkal,
könnyekkel, éjjel, nappal,
nevetve lány s legény -
ha bánat rabja volnál,
s öröm apródja én.

Ha te április hölgye
s én májusnak ura,
legyeznél gyenge ággal,
beszórnálak virággal,
míg a nappal árnyak völgye
s az éj fényes, fura -
ha te április hölgye
s én májusnak ura.

Ha te örömkirálynő,
és én a kínkirály,
Kupidót együtt lessük,
csalfa szárnyát lenyessük,
táncot mértékre jár ő,
zablát kap, pórul jár -
ha te örömkirálynő
és én a kínkirály.

(Hajnal Anna fordítása)

Tenger és alkonyég között
a szerelem hozzámszökött.
Örömre bú jött, napra éj,
a hosszu vágyra kurta kéj,
s óh szerelmem, reád mi jött
tenger és tengerpart között?

Tenger és kikötő között
s édesből keserű lett,
a vágyból könny, a könnyből láng,
holt kéjből uj vágy, uj fulánk:
s a szerelem így font-kötött
a tenger és homok között.

Tenger és naphunyat között
egy órát köztünk font-kötött,
de már suhant is, fürge láb,
a tegnapok után tovább
az arany vízen jött s szökött
a tenger és tengerhab között.

S tenger fölött és part alatt
minden vágy meghalt, elszunnyadt.
Az első csillag látta, míg
kettőnk egy lett; a második
csak engem látott magamat
tenger fölött és part alatt…