coppelia

Legyen áldott a Te neved,
         melytől most is remeg az éj.
Áldott legyen a szégyened,
         amelybe elrejteztél.

Magasztaltassék a Te neved,
         és arcodon a mályvák,
         és első pirulásodat
angyalok zavartan imádják.

Áldassanak örök mámorral
         a felujjongó idegek,
és első remegéseid értem
         megszenteltessenek.

Kegyelmed, mellyel hozzám voltál,
         legyen az égben kedves,
s amivel Te megáldottál engem,
         legyen malaszttal teljes.

Szenteltessék meg ajkadon a csók,
         fénylőbben, mint az ostya,
és sóhajaid áhítatát
         zarándok-sereg áhítozza.

Gyönyörtől felkent arcodat
         templomi zászlókra hímezzék.
Imádják ölelésed
         kitárt-kar keresztjét.

Testedre hintessék liliom,
         s amerről jöttél – pálma.
Csípőidet szentelt olaj
         avassa, lehelje ámbra.

Homlokodra glória nyíljon;
         galamb lebegjen, hol ledőltél,
hol égfelé fordult az arcod,
         a helyet imádja örök tömjén.

Magasztaltassék az idő,
         zümmögje zsoltár.
Legyen kápolna e helyen,
         épüljön testednek oltár.

Harang remegje majd tovább,
         mit bennem elringattál.

Végül nem bán már az ember semmit, semmit,
csak szeressék!
Jaj! úgy vágyik valakire, hogy eltűri azt is már,
hogy ne szeressék!
Úgy menekül, kapaszkodik! Csak az kell, hogy legalább
a szíve tessék!
Fél egyedül. Csak karolják! - s már eltűri, hogy a szíve
ne is tessék.
Megszelídül a magánytól, s csak annyi kell végül már,
hogy meg ne vessék.
Egyedül az éjszakákat?! - Ó, nem, inkább eltűri,
hogy meg is vessék.
Egyedül megérni itten betegséget, csapásokat,
ezüstös karácsonyestét?
Egyedül felérni ésszel a múlást, azt, ami van,
és azt, mi lesz még?!
Jaj, nem! Végül nem bán már az ember semmit, semmit,
- azt se, hogy szeressék.
Ó végül már azért sír csak, hogy valakit szeressen még,
szeressen még.
Legyen aki megengedje: - rágondolva tölthessen el
egy-egy estét.

Ma sem volt könnyű élni.
    Nem lesz könnyű sosem.
De érdemes volt! - s mindig
    érdemes lesz, - hiszem.

Nehéz - s el kell fogadni,
    ki szemben áll velünk,
s azokat elviselni
    kikkel menetelünk.

Ütésük úgy eltűrni,
    hogy meg se tántorodj:
- a túloldal ne lássa,
    mint hull szét táborod.

Emelni, vinni vállon,
    ki gyenge s már kidől;
s mert rá is jut erődből,
    ledöfne - úgy gyűlöl.

Naponként mosolyogni,
    kínban, azok között,
kik összefenik szemük
    egy jó szavad mögött.

Menni velük - már régen
    nem értük! - Csak azért,
mert e sereg iránya
    valami célt ígért.

Velük és ellenükre,
    annyi közt egyedül,
- vívni, mégis azért, mi
    csak együtt sikerül:

- mindez ma sem volt könnyű,
    - s nem lesz könnyű sosem -
de törvény s vállalt sors ez,
    ha érdemes – ha nem.

Süvítnek napjaink, a forró sortüzek
- valamit mindennap elmulasztunk.
Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn,
- s valamit minden tettben elmulasztunk.
Áldozódunk a szerelemben egy életen át,
- s valamit minden csókban elmulasztunk.

Mert valami hiányzik minden ölelésből,
- minden csókból hiányzik valami.
Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta,
- minden szerelemből hiányzik valami.
Hiába verekszünk érte halálig: - ha miénk is,
- a boldogságból hiányzik valami.

Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel,
- az életedből hiányzik valami.
Hiába vágysz az emberi teljességre,
- mert az emberből hiányzik valami.
Hiába reménykedsz a megváltó Egészben,
- mert az Egészből hiányzik valami.

A Mindenségből hiányzik egy csillag,
- a Mindenségből hiányzik valami.
A Világból hiányzik a mi világunk,
- a Világból hiányzik valami.
Az égboltról hiányzik egy sugár,
- felőlünk hiányzik valami.
A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld,
- talpunk alól hiányzik valami.

Pedig így szólt az ígéret a múltból:
- "Valahol! Valamikor! Valami!"
Hitték a bölcsek, hitték a hívők,
- amióta élünk, e hitetést hallani,
De már reánk tört a tudás: - Valami nincs sehol!
- s a mi dolgunk ezt bevallani,
s keresni azt, amit már nem szabad
senkinek elmulasztani.

Újra kell kezdeni mindent,
- minden szót újra kimondani.
Újra kezdeni minden ölelést,
- minden szerelmet újra kibontani.
Újra kezdeni minden művet és minden életet,
- kezünket mindenkinek újra odanyújtani.

Újra kezdeni mindent e világon,
- megteremteni, ami nincs sehol,
de itt van mindnyájunkban mégis,
belőlünk sürgetve dalol,
újra hiteti, hogy eljön
valami, valamikor, valahol...

(és erről még)

Várom, hogy visszatérj,
szótlan szemembe nézz,
mosolyogj szomorúan:
-Semmi az egész!

Semmi az egész.
Minden volt- ennyi lett!
Vezess már haza engem.
Szorítsd a kezemet.

Éjjelenként majd néha,
ha erősek leszünk,
amit remélni kellene
- arra emlékezünk.

Aki voltam, milyen messze van tőlem!
S aki leszek, az már milyen közel.
Már utolér, mellém lép, támogat,
és átölel.

Bíztatva suttogja: Ne félj!
Valahogy majd csak megleszünk.
Hiszen szívünk marad a régi,
s ketten talán csak megőrizzük
az eszünk.