coppelia

André Kertész képe alá

Körök, kerek terek között
négyszögletes kézirat.
Fényes felületek között
tompa firka-téglalap.
Minden tiszta, megkezdetlen:
hosszú kávé megivatlan,
kockacukrok olvadatlan,
derengő víz kortyolatlan.

Bevégeztetett a vers már:
kézjegyek a költő nélkül.
Nézője vagy: olvasd, rád vár.
„Züm, züm…” És az ősz beszédül,
betántorog a városba.
Kopott, fáradt, részeg, szomjas,
és a nyárra gyászbeszédül
két levelet, hullt lapot hagy –

a költészet túlvilága
ez az asztal, ez a járda.
Telepedj hát ide mellé:
vár a víz és vár kávé,
a keserű kézirat.
Visszafojtott lélegzettel
várakozz, halandó ember
az objektív ég alatt.

Mint idegről elpattant nyíl
nyomába surranó idill,
s lombon csücsül rézbőrű nyár,
s bivaly-csorda a vályúnál,
így volt s múlt el a gyerekkor,
recehártyán égő fényfolt,
mely szűkül s feketébe vált.
Moccan a kő-nehéz ifjúság.

Ó tavaszi játszadozás
a partokon, a réteken!
Szerelmet hajszol a legény,
lányban szunnyad a szerelem.
Ó röpke labda, lenge tánc,
a tavasz gyilkos bársonyán
rosszul alszik a szerelem,
mocorog, ébredni kiván.

Lányban szunnyad a szerelem,
gomolygó hajfürtjeiben
melyekről pattogzik a fény
ahogy üllőn parázs terem,
ravasz varázs-lepleiben
miket cifrára fest a fény;
álomi tarkaság a lány,
mögötte árnyék a legény.

Lányban szunnyad a szerelem,
szénserpenyő-szemeiben
hol felgyúl és kihúny a tűz
de mindig rejtve kényesen;
lányban szunnyad az ölelés,
ringatózó karjaiban
hol a toll-bábú üldögél,
hol a halál bilincse van.

Magányos éjek tőrei
vér-erek dörgő dobjai
két külön tűzvész kanyarog
egymást akarja oltani,
két szerelem egymás felé
kígyózik mint a gyűlölet
s az ősökkel telt temető
susogva bíztat, integet.

Ó a hináros férfi-szem
ó a homályos nő-sikoly
mikor tavasz indái közt
két test először összeforr,
ott a fehér kút angyala
vonaglik, meghal csöndesen
s jövendő koporsók hada
nyüzsög sötéten, férgesen.

Lányban szunnyad a méz, a tej,
övé lesz konyha, kamara,
cukorral, dísszel telt fenyő,
fosztja férj, gyermek, unoka.
Lányban dereng az éjszaka
minden hulláma, csillaga,
csípője urna-íve közt
a virrasztó halál maga.

Ó a közös kétféle vágy
vakon egymás felé szalad
egyetlen cérnaszál-hidon
és a híd mindig leszakad!
Ó tavaszi játszadozás,
egy érintés a lomb alatt,
belőle mennyi könny fakad
és nem lehet és nem szabad!

Amiként kezdtem, végig az maradtam.
Ahogyan kezdtem, mindvégig azt csinálom.
Mint a fegyenc, ki visszatérve
falujába, továbbra is csak hallgat,
szótlanul űl pohár bora előtt.

Mit málló kőre nem bizol:
       mintázd meg levegőből.
Van néha olyan pillanat
       mely kilóg az időből,

mit kő nem óv, megőrzi ő,
       bezárva kincses öklét,
jövője nincs és multja sincs,
       ő maga az öröklét.

Mint fürdőző combját ha hal
       súrolta s tovalibbent -
így néha megérezheted
       önnön-magadban Istent:

fél-emlék a jelenben is,
       és később, mint az álom.
S az öröklétet ízleled
       még innen a halálon.

Megy a, megy a, megy a, megy a bonyodalom,
legurul a, legurul a hegyoldalon.

Arra megy egy biciklis a bal oldalon,
rádudál, oszt elüti a bonyodalom.

Megy a, megy a, megy a, megy a bonyodalom,
azt gondolja, nincs valami nagy forgalom.

A kanyarban egy kamion villog éppen,
kiborul a bonyodalom közepében.

Innentől a bonyodalom nagyon durva,
felpörgeti magát egész bonyolultra.

Szembejön az útszélen a Nagyon Hülye,
úgy elüti, hogy nem marad, csak a helye.

Szegény Hülye, a bonyodalom beszívta,
innentől már legbelülről bonyolítja.

Éppen átmegy az úttesten egy nagymama,
bepörög a bonyodalom kerékagya.

El is nyeli a nagymamát egy perc alatt,
elnyelődve viszont sokkal jobban halad.

Megy a, megy a, megy a, megy a bonyodalom,
rázkódik a, rázkódik a nagyi nagyon.

Megszólal a, megszólal a Nagyon Hülye:
mi lenne, ha gondolkodnék négyünk helyett?

Mer’ az esze, mer’ az esze minden túltesz.
Szól a nagyi: miért ilyen bonyolult ez?

Direkt ilyen, szól a Hülye, így lett írva,
hogy meg legyen a végére bonyolítva.

A kamion, a kamion ezt nem érti:
mit csinál itt ez a Hülye meg a néni?

A biciklis, a biciklis nem is hallja,
rajta maradt, rajta maradt a sisakja.

Megy a, megy a, megy a, megy a bonyodalom,
lefele a, lefele a hegyoldalon.

Szól a Hülye: kell, hogy legyen annak nyitja,
hogy ez mér’ lett ennyire megbonyolítva!

Megy a, megy a, megy a, megy a bonyodalom,
egyre kisebb gubanc van a hegyoldalon.

Mene-mene-menekül a biciklista,
a nagyi a háta mögül irányítja.

Nem hallja a, nem hallja a biciklista.
Meg lesz ez még a kanyarban bonyolítva!

A Hülye meg beleült a kamionba,
megy a, megy, a gázpedált a földig nyomta.

Megy a, megy a, megy a, megy a bonyodalom,
kiabál a vezető a bal oldalon.

Megy a megy a, megy a, megy a bonyodalom,
lefele a, lefele a hegyoldalon.

Kurjongat a volánnál a Hülye nagyon,
megy a, megy a, megy a, megy a bonyodalom…

A lélek csak cérnaszál volt.

Majd egyszer alád fekszem, világ,
engedelmesen, de milyen engedelmesen!
Hiányom betöltődik, összecsap fölöttem
a szín-illat-zaj-hullám, elsimul,
volt-nincs, árad tovább a nélkülem-minden,
terjed a szemem-nem-látja fény,
dübörög a fülem-nem-hallja hang,
vacog a szívem-már-nem-érzi-félelem.

Ma elment az egyik legnagyobb mesemondó, Csukás István. Köszönjük, hogy volt nekünk, köszönjük a verseit! Köszönjük, hogy megteremtette Mirr-murr-t, Pom-pom-ot, Süsüt,  a Nagy Ho-ho-horgászt és a többi csodálatos mesehőst!  R.I.P! 

Van egy világ, amit belülről ismerek,
és nem tudom, hogy oszthatnám meg veled,
mert fontosabb a szavaknál, ez mindig kiderül –
én benne vagyok és itt van legbelül.

Az én világom oszthatatlan,
és elmerülnék most magamban,
de hadd legyek mégis itt veled:
te érts meg olyankor is, amikor én nem értelek!

Van egy világ, amiben mindig csak ma van,
ahol egyedül vagyok, de itt vagyok önmagam,
a világomban rend van, és ezt a rendet ismerem,
nekem legbelülről kerek az életem.

Az én világom oszthatatlan,
és elmerülnék most magamban,
de hadd legyek mégis itt veled,
mert belülről tudom, hogy így szeretsz,
te érts meg olyankor is, amikor én nem értelek!

A nagyvilágban nem vagyunk egyedül,
erre kevés a szó, ez mindig kiderül –
mindenki külön világ, mégis értünk emberül,
mert ami igazán fontos, az itt van legbelül.

Az én világom oszthatatlan,
és elmerülnék most magamban,
de hadd legyek mégis itt veled,
mert belülről tudom, hogy így szeretsz,
és értesz olyankor is, mikor én nem értelek!

Perelj, uram, perlőimmel?
Felelj, Uram, felhőiddel.
Mondd, hogy rend van a világban,
felejtsem, amiket láttam.

Nehéz lenni, tudod, Uram?
Szívünk-szemünk úgy tele van
fájdalommal, szenvedéssel,
amit nem érünk fel ésszel.

Körülöttünk annyi zaj van.
A testtel is csak a baj van.
A lélek meg – szent a lélek,
de nem éli a szentséget.

Kő a szívünk, fáradt, nehéz,
szemünk csak a képekre néz,
tükrök közé vagyunk zárva,
nem látunk ki a világra.

Itt lent perbe vagyunk fogva,
perlőnk fölénk magasodna,
túlkiabál, elküld haza,
hiába, hogy nincs igaza.

Perelj, Uram… – Nem, ne perelj.
Inkább csak felhőket terelj:
a változó világ képét –
ezzel hozd fölénk a békét.

Felelj, uram, felhőiddel,
vértezz fel a kellő hittel,
hogy törvényed ne feledjük,
eged alatt legyünk együtt,

tanuljunk világot látni,
indulatainkkal bánni,
nem bújkálni, mint a gyermek,
viselni a közös terhet,

éljük át a mások részét,
legyen bennünk újra részvét,
legyen bennünk hit, alázat.
Égből építs nekünk házat.

Ebben a versben, ebben a csendben
kinyújtózkodik az Isten.
Ő tudja már, örömöm mit ér,
vele nyújtózik a fa, a fű, a gyökér,
az örömnek együgyű templomot csinál,
ablaka a fény, kupolája a nyár,
otrombán mozgok: sejtek halmaza,
pedig hív a hang: jer haza!
Én dacosan: tudjuk, mi a kettős spirál!
Ő mosolyogva hellyel kínál.

Nem tudok mást, mint eldalolni
saját fájdalmam s örömem…
(S nincs rám szüksége e világnak,
bár végleg elsüllyed velem.)

Úgy vágyom ki magamból, olyan nagyon,
hogy már szinte félek; recseg-ropog,
mi negyven éve összetart, a szakadozott
háló, melyben áramként kering a fájdalom;
szöknék fejvesztve, mi elől, hová – nem tudom,
csak érzem, hogy micsoda lélekbontó vész ez,
tárgyaimra, kezemre, tükörbe idegenül nézek,
s eltévedek nyitott szemmel a szobámba vezető úton;
talán a régi reflex, a kamaszkori rémült
futás dobog bennem, ahogy ziháló aggyal, kínlódva
ugrottam át a csapdákat, mielőtt rám csapódna –
de hát a csapda is, a kamaszkor is rég elévült,
már biztosabban állok s férfiként a földön,
semhogy elveszejtő emlékektől féljek,
tudomásul veszem, hogy szökik belőlem a lélek,
s a testem, melyet pedig megszerettem, börtön.

Hideg szél fúj, hogy az ember
majd megdermed.
Kinek jó ez? Csak a kövér
hóembernek.

Szeme szénből, az orra meg
paprikából,
lába nincs, de minek is, ha
úgysem táncol.

Ütött-kopott rossz fazék a
tökfödője,
megbecsüli, hiszen jó lesz
még jövőre.

Seprűnyél a nagyvilági
sétapálca,
el is mehetne, ha tudna,
véle bálba.

Ilyen ő, az udvarunkon
nagy gavallér,
bár rajta csak ujjal rajzolt
az inggallér,

mégse fázik, mikor minden
majd megdermed,
el is mennék, ha lehetne,
hóembernek!

Hajnalban megrengett a föld,
meglódult a csillár, megcsúszott az ágy,
kiskutyánk nyüszített, egymásba
gabalyodva, egymásba fogódzva
menekültünk ki a házból, mely
eddig álmunkat óvta s most
ránk omolhat, kint az utcán
vacogtunk, s nem a hidegtől,
hanem a félelemtől: kirázta
szívünkből az otthonosságot,
egy iszonyú pillanatra idegenként,
ősemberi gyanakvással néztük
a házat, a földet, az eget,
s kínlódva értettük meg az intést:
ne bízd el magad, minden összedőlhet!

A nő: tetőtől talpig élet.
A férfi: nagyképű kísértet.
A nőé: mind, mely élő és halott,
úgy, amint két-kézzel megfogadhatod;
a férfié; minderről egy csomó
kétes bölcsesség, nagy könyv, zagyva szó.
A férfi – akár bölcs, vagy csizmavarga -
a világot dolgokká széthabarja
s míg zúg körötte az egy-örök áram,
cimkék között jár, mint egy patikában.
Hiában száll be földet és eget,
mindég semmiségen át üget,
mert hol egység van, részeket teremt,
és névvel illeti a végtelent.
Lehet kis-ember, lehet nagy-vezér,
alkot s rombol, de igazán nem él
s csak akkor él – vagy tán csak élni látszik -
ha nők szeméből rá élet sugárzik.
A nő: mindennel pajtás, elven
csak az aprózó észnek idegen.
A tétlen vizsgálótól összefagy;
mozogj és mozgasd s már királya vagy:
ő lágy sóvárgás, helyzeti erő,
oly férfit vár, kitől mozgásba jő.
Alakja, bőre hívást énekel,
minden hajlása életet lehel,
mint menny a záport, bőven osztogatva;
de hogyha bárki kétkedően fogadja,
tovább-libeg s a legény vérig-sértve
letottyan cimkéinek bűvkörébe.
Valóság, eszme, álom és mese
ugy fér hozzá, ha az ő köntöse;
mindent, mit párja bölcsességbe ránt,
ő úgy visel, mint cinkos pongyolát.
A világot, mely észnek idegenség,
bármeddig hántod: mind őnéki fátyla;
és végső, királynői díszruhája
a meztelenség.

Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz,
maradék szemérmem némasága ez,
úgyse hallanád meg, hangot ha adok,
sűrü panaszommal jobb ha hallgatok.

Tűrök és törődöm engedékenyen:
mint Izsák az atyját, én se kérdezem,
mivégre sanyargatsz, teszem szótalan,
szófogadó szolga, ami hátra van.

Keserüségemre úgy sincs felelet:
minek adtál ennem, ha nem eleget?
miért vakitottál annyi nappalon,
ha már ragyogásod nem lehet napom?

Halálom után majd örök öleden,
fölpanaszlom akkor, mit tettél velem,
karjaid közt végre kisírom magam,
csillapíthatatlan sírok hangosan!

Sohase szerettél, nem volt pillanat,
ennem is ha adtál, soha magadat,
örökkön-örökké sírok amiért
annyit dideregtem érted, magamért!

Végeérhetetlen zokogok veled,
ahogy szoritásod egyre hevesebb,
ahogy ölelésem egyre szorosabb,
egyre boldogabb és boldogtalanabb.

Szeretlek, szeretlek, szeretlek,
egész nap kutatlak, kereslek,
egész nap sírok a testedért,
szomorú kedves a kedvesért,
egész nap csókolom testedet,
csókolom minden percedet.

Minden percedet csókolom,
nem múlik ízed az ajkamon,
csókolom a földet, ahol jársz,
csókolom a percet, mikor vársz,
messziről kutatlak, kereslek,
szeretlek, szeretlek, szeretlek.

Elkezdtem érteni. Tudatom a nyájjal,
nem vigyáz rá senki. Alkony van, üres.
Mától minden ember egyenragú lesz.
Érteni tudatom. Minden versem várfal.

Magány van itt, tudtuk. Hófehér a bánat.
Lassított teremtést narrál a jó Isten.
Étel, ital bőven. Csak éppen só nincsen.
Sok lelkem van. Pár napja kiszállnak

mélyálmos testemből. Fényűző ájulás.
Ha nem a lélek sárgul, megsárgulna más.
Félelmetes, ahogy folyton létezni kívánnak
a szenvedők. A sminkelt könnyek utcabálja

folyik. Keresztbe kasulás. És nem minden hiába.
Fejemet ráhajtom a pocsolyák kútjára.
Készítik már nekem a kegyelmi ozsonnát.
A szívemen néhány utolsó remény oson át.

Gondos az Isten. A csillagokat ki-kihordja az égre.
Festi az ég alját, feketét szelídít puha kékre.
Szép nap ez. Ülnek a fák a tavaszban, a nyárban.
Szív, szem, kéz! Társat keresünk valahányan.
Lassul a fény, beleolvad a szembe. S könny, ha kicsordul.
Jó kacagás ez, nem szomorúság. Látszik a béke:
kék lufi-hadsereg érkezik és pukkad ki a szívben.
Mézmeleg édességétől elalélnak a földön, a vízen.
Csók a családnak, s jó sütemény a barátnak.
Tárd szét két karodat! Verdess! Ma kinőnek a szárnyak!