Az édenkerti virradat
gyöngyzáporában ázva
tajtékosan szakad a rét
a sárga vízmosásba.
Egy remegő felhőgomoly
világos árnya rászáll,
meghajlik s máris visszaszáll
helyére a virágszál.
Megérzi álma homorú
fészkén a könnyű térség
növekvő lázát, nyugtalan
madárszárny-verdesését,
magánya gyöngén lüktető
hártyáját átszakítja,
kitántorul a kába szív
a lángsörényű síkra,
és megrohanja hirtelen
tündöklő léte, földi
sorsa, mint csonthéját a mag,
hézagtalan betölti.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.