Minden percben, mikor együtt lehettünk,
Isten szállt közénk, és mi ünnepeltünk.
Ketten voltunk a világon veled.
Te fecskeszárnynál bátrabb, könnyedebb,
A lépcsőn, mint a szédület suhanva
Vittél, vezettél, röptettél talán,
Csapzott orgonák közt birodalmadba,
Mely ott van a tükör túloldalán.
És vártam a sötét, irgalmas estét,
Mely előttem szentélykaput
Kitár a sötétben: sugárzó meztelenség.
„Légy áldott!” – súgtam félig alva már,
Tudtam pedig, hogy áldó
Szavamat nem értheted,
Hiszen már alszol – álmodj!
Feléd nyújtózott egy orgonaág, hogy
Kék fénnyel érintse szemhéjadat.
Szemed a lágy kék érintés nyomában
Nyugalmas volt, és a kezed meleg.
Folyók lüktettek a kristálypohárban,
Hegyek füstöltek, habos tengerek.
Te a kristályszférát kezedben óvón
Tartottad, s közben aludtál a trónon.
Enyém vagy: Isten, köszönöm neked!
Felébredtél, s a hétköznapi nyelvnek
Új, más értelmet adtál hirtelen,
És a beszéd új erővel telt meg,
A kurta szóban: TE, új értelem zengett,
Mintha azt mondtad volna: CÁR.
S új értelmet nyert minden a világon,
A tárgyak: mosdótál, kancsó, pohár.
Akkor, mintha strázsán állna, közénk állt
A szilárd és szilánkos fényű víz.
Nem sejtettük még, utunk merre visz.
Mint délibáb, előttünk kétfelé vált
Sok tündöklő város, csodáival,
Vadvirág szirma lábunk elé hullott,
A madárseregekkel egy utunk volt,
És felbukkant a folyóból a hal.
Az ég hirtelen tótágasra fordul…
Nyomunkba szegődött a végzetünk,
Mint beretvás őrült osonva, orvul.
(Rab Zsuzsa fordítása)
