Egy fiatal lány lélegzetének lágy fátyolába hulltam
Elhalkultam meg se mozdultam.
Karjai mint a felhők.
Mint mikor a víz rádköszön.
Ami fakuló eltűnik körüle.
Csak a szemei élnek.
Hosszú szép fűszálak, hosszú szirmú virágok a mezőinken nőttek.
Oly könnyű súly a mellemen, mint ahogy te dőlsz rá most.
Te dőlsz rá most, mikor már nem vagy többé.
(Tamkó Sirató Károly fordítása)
(Lakatos Imrének)
Különös fény lobbant az ablakokra,
viharral vemhes, mély felleg-bibor.
Az asztalon, késő kínálkozással,
bontatlan állt a rajnamenti bor.
Lassult és elakadt az ódon inga.
Az ablakon pattant a jég-serét,
s villám-karmester fenn elindította
a zivatar bőszült orchesterét.
Az óriás felérezett a hangra.
Igy rebbent meg, ha dúlt séták után
zengett az égi zongorák haragja:
Ez a nagyobb! Ez a nagyobb titán!
Időt ostromló büszke lázadását
rég rejti majd a némító Titok,
s ez a vetélytárs felleg-zongorákon
titáni kézzel még zenélni fog.
Robbant a menny és lobogott az utca -
Sötéten várta túl a néma part.
Karja kinyúlt és elcsukló ököllel
megfenyegette künn a zivatart.
