coppelia

André Kertész képe alá

Körök, kerek terek között
négyszögletes kézirat.
Fényes felületek között
tompa firka-téglalap.
Minden tiszta, megkezdetlen:
hosszú kávé megivatlan,
kockacukrok olvadatlan,
derengő víz kortyolatlan.

Bevégeztetett a vers már:
kézjegyek a költő nélkül.
Nézője vagy: olvasd, rád vár.
„Züm, züm…” És az ősz beszédül,
betántorog a városba.
Kopott, fáradt, részeg, szomjas,
és a nyárra gyászbeszédül
két levelet, hullt lapot hagy –

a költészet túlvilága
ez az asztal, ez a járda.
Telepedj hát ide mellé:
vár a víz és vár kávé,
a keserű kézirat.
Visszafojtott lélegzettel
várakozz, halandó ember
az objektív ég alatt.

                I

Megszólal a kimondhatatlan
       de nem mondhatja ki önmagát

Cselekszik a kezetlen
       de csak a te kezeddel
megindul a lábatlan
       de csak a te lábaddal
eszmél az esztelen
       de csak a te eszeddel
virágba borul a virágtalan
       de csak a te virágoddal
gyümölcsbe merül a gyümölcstelen
       de csak a te gyümölcsöddel
adakozik az adhatatlan
       de csak a te adományoddal
irgalmaz az irgalmatlan
       de csak a te irgalmaddal
imádkozik az imátlan
       de csak a te imáddal
fényes lesz a fénytelen
       de csak a te fényeddel

Megszólal a kimondhatatlan
       de csak a te szivedben

                II

Ha homlokban drágakő lakik
drágakő lánggá emelkedik

Ha drágakőben láng lakik
láng homlokká emelkedik

Ha lángban homlok lakik
homlok drágakővé emelkedik

Ha drágakőben homlok lakik
homlok lánggá emelkedik

Ha homlokban láng lakik
láng drágakővé emelkedik

Ha lángban drágakő lakik
drágakő homlokká emelkedik

                III

Ha rátekintesz kedvesedre
       akit szeretsz: tán nem te vagy?
Ha koldus lép a küszöbödre
       akit kivetsz: tán nem te vagy?
Ki orrodért nyúl s orrát fogja
       és gúnyolod: tán nem te vagy?
A dal ajkad testtelen foglya
       és dúdolod: tán nem te vagy?
Fű, bárány, tigris, féreg, ember
       akit megölsz: tán nem te vagy?
Fű, bárány, tigris, féreg, ember
       aki legyőz: tán nem te vagy?
Bárki megy hóban akadozva
       s befedi tél: tán nem te vagy?
Jutsz üdvösségre, kárhozatra
       s aki itél: tán nem te vagy?

                IV

Nincs fülem többé, mégis beszélj hozzám,
tökéletesen értelek.
Míg éltem, nem érthettelek,
annyi vágyad, késed és sérülésed, annyi rögeszméd,
persze nekem is: két bolond.
De most ha kérdezel,
gömbölyű csöndem felel.
Segítőn átölel,
ne is hiányold a beszédet.
Ezernyi szóval mit adhatnék?
magamét, nem tiédet.

 Ez egy szomorú Húsvét és egy szomorú Költészet napja. Talán egy vers mégis segít. Boldog ünnepet!