coppelia

Mint idegről elpattant nyíl
nyomába surranó idill,
s lombon csücsül rézbőrű nyár,
s bivaly-csorda a vályúnál,
így volt s múlt el a gyerekkor,
recehártyán égő fényfolt,
mely szűkül s feketébe vált.
Moccan a kő-nehéz ifjúság.

Ó tavaszi játszadozás
a partokon, a réteken!
Szerelmet hajszol a legény,
lányban szunnyad a szerelem.
Ó röpke labda, lenge tánc,
a tavasz gyilkos bársonyán
rosszul alszik a szerelem,
mocorog, ébredni kiván.

Lányban szunnyad a szerelem,
gomolygó hajfürtjeiben
melyekről pattogzik a fény
ahogy üllőn parázs terem,
ravasz varázs-lepleiben
miket cifrára fest a fény;
álomi tarkaság a lány,
mögötte árnyék a legény.

Lányban szunnyad a szerelem,
szénserpenyő-szemeiben
hol felgyúl és kihúny a tűz
de mindig rejtve kényesen;
lányban szunnyad az ölelés,
ringatózó karjaiban
hol a toll-bábú üldögél,
hol a halál bilincse van.

Magányos éjek tőrei
vér-erek dörgő dobjai
két külön tűzvész kanyarog
egymást akarja oltani,
két szerelem egymás felé
kígyózik mint a gyűlölet
s az ősökkel telt temető
susogva bíztat, integet.

Ó a hináros férfi-szem
ó a homályos nő-sikoly
mikor tavasz indái közt
két test először összeforr,
ott a fehér kút angyala
vonaglik, meghal csöndesen
s jövendő koporsók hada
nyüzsög sötéten, férgesen.

Lányban szunnyad a méz, a tej,
övé lesz konyha, kamara,
cukorral, dísszel telt fenyő,
fosztja férj, gyermek, unoka.
Lányban dereng az éjszaka
minden hulláma, csillaga,
csípője urna-íve közt
a virrasztó halál maga.

Ó a közös kétféle vágy
vakon egymás felé szalad
egyetlen cérnaszál-hidon
és a híd mindig leszakad!
Ó tavaszi játszadozás,
egy érintés a lomb alatt,
belőle mennyi könny fakad
és nem lehet és nem szabad!

Amiként kezdtem, végig az maradtam.
Ahogyan kezdtem, mindvégig azt csinálom.
Mint a fegyenc, ki visszatérve
falujába, továbbra is csak hallgat,
szótlanul űl pohár bora előtt.

Mit málló kőre nem bizol:
       mintázd meg levegőből.
Van néha olyan pillanat
       mely kilóg az időből,

mit kő nem óv, megőrzi ő,
       bezárva kincses öklét,
jövője nincs és multja sincs,
       ő maga az öröklét.

Mint fürdőző combját ha hal
       súrolta s tovalibbent -
így néha megérezheted
       önnön-magadban Istent:

fél-emlék a jelenben is,
       és később, mint az álom.
S az öröklétet ízleled
       még innen a halálon.

Megy a, megy a, megy a, megy a bonyodalom,
legurul a, legurul a hegyoldalon.

Arra megy egy biciklis a bal oldalon,
rádudál, oszt elüti a bonyodalom.

Megy a, megy a, megy a, megy a bonyodalom,
azt gondolja, nincs valami nagy forgalom.

A kanyarban egy kamion villog éppen,
kiborul a bonyodalom közepében.

Innentől a bonyodalom nagyon durva,
felpörgeti magát egész bonyolultra.

Szembejön az útszélen a Nagyon Hülye,
úgy elüti, hogy nem marad, csak a helye.

Szegény Hülye, a bonyodalom beszívta,
innentől már legbelülről bonyolítja.

Éppen átmegy az úttesten egy nagymama,
bepörög a bonyodalom kerékagya.

El is nyeli a nagymamát egy perc alatt,
elnyelődve viszont sokkal jobban halad.

Megy a, megy a, megy a, megy a bonyodalom,
rázkódik a, rázkódik a nagyi nagyon.

Megszólal a, megszólal a Nagyon Hülye:
mi lenne, ha gondolkodnék négyünk helyett?

Mer’ az esze, mer’ az esze minden túltesz.
Szól a nagyi: miért ilyen bonyolult ez?

Direkt ilyen, szól a Hülye, így lett írva,
hogy meg legyen a végére bonyolítva.

A kamion, a kamion ezt nem érti:
mit csinál itt ez a Hülye meg a néni?

A biciklis, a biciklis nem is hallja,
rajta maradt, rajta maradt a sisakja.

Megy a, megy a, megy a, megy a bonyodalom,
lefele a, lefele a hegyoldalon.

Szól a Hülye: kell, hogy legyen annak nyitja,
hogy ez mér’ lett ennyire megbonyolítva!

Megy a, megy a, megy a, megy a bonyodalom,
egyre kisebb gubanc van a hegyoldalon.

Mene-mene-menekül a biciklista,
a nagyi a háta mögül irányítja.

Nem hallja a, nem hallja a biciklista.
Meg lesz ez még a kanyarban bonyolítva!

A Hülye meg beleült a kamionba,
megy a, megy, a gázpedált a földig nyomta.

Megy a, megy a, megy a, megy a bonyodalom,
kiabál a vezető a bal oldalon.

Megy a megy a, megy a, megy a bonyodalom,
lefele a, lefele a hegyoldalon.

Kurjongat a volánnál a Hülye nagyon,
megy a, megy a, megy a, megy a bonyodalom…

A lélek csak cérnaszál volt.

Majd egyszer alád fekszem, világ,
engedelmesen, de milyen engedelmesen!
Hiányom betöltődik, összecsap fölöttem
a szín-illat-zaj-hullám, elsimul,
volt-nincs, árad tovább a nélkülem-minden,
terjed a szemem-nem-látja fény,
dübörög a fülem-nem-hallja hang,
vacog a szívem-már-nem-érzi-félelem.

Ma elment az egyik legnagyobb mesemondó, Csukás István. Köszönjük, hogy volt nekünk, köszönjük a verseit! Köszönjük, hogy megteremtette Mirr-murr-t, Pom-pom-ot, Süsüt,  a Nagy Ho-ho-horgászt és a többi csodálatos mesehőst!  R.I.P! 

Van egy világ, amit belülről ismerek,
és nem tudom, hogy oszthatnám meg veled,
mert fontosabb a szavaknál, ez mindig kiderül –
én benne vagyok és itt van legbelül.

Az én világom oszthatatlan,
és elmerülnék most magamban,
de hadd legyek mégis itt veled:
te érts meg olyankor is, amikor én nem értelek!

Van egy világ, amiben mindig csak ma van,
ahol egyedül vagyok, de itt vagyok önmagam,
a világomban rend van, és ezt a rendet ismerem,
nekem legbelülről kerek az életem.

Az én világom oszthatatlan,
és elmerülnék most magamban,
de hadd legyek mégis itt veled,
mert belülről tudom, hogy így szeretsz,
te érts meg olyankor is, amikor én nem értelek!

A nagyvilágban nem vagyunk egyedül,
erre kevés a szó, ez mindig kiderül –
mindenki külön világ, mégis értünk emberül,
mert ami igazán fontos, az itt van legbelül.

Az én világom oszthatatlan,
és elmerülnék most magamban,
de hadd legyek mégis itt veled,
mert belülről tudom, hogy így szeretsz,
és értesz olyankor is, mikor én nem értelek!

Az érkezések ideje lejárt.
A távozásnak van szezonja most.
A zsarolásból ennyi épp elég.
Ha menni akarsz, jó utat taposs.
És jó út taposson majd téged is.
Hogy merre mész, úgysem te döntöd el.
Felnőtté tettél néhány perc alatt.
Hisz távozáskor mindig nőni kell.
Azt mondod, hogy túl kevés a szóból.
Csak látszat ez, hogy futni hagytalak.
Rólam van szó és az irgalomról.
Emlékeim a szavak összetörték.
Spájzban tartalak, mint anyám a körtét.
Így elmúlsz, mint a rend és – forma bont! –
így megmaradsz, mint sor végén a pont.

Perelj, uram, perlőimmel?
Felelj, Uram, felhőiddel.
Mondd, hogy rend van a világban,
felejtsem, amiket láttam.

Nehéz lenni, tudod, Uram?
Szívünk-szemünk úgy tele van
fájdalommal, szenvedéssel,
amit nem érünk fel ésszel.

Körülöttünk annyi zaj van.
A testtel is csak a baj van.
A lélek meg – szent a lélek,
de nem éli a szentséget.

Kő a szívünk, fáradt, nehéz,
szemünk csak a képekre néz,
tükrök közé vagyunk zárva,
nem látunk ki a világra.

Itt lent perbe vagyunk fogva,
perlőnk fölénk magasodna,
túlkiabál, elküld haza,
hiába, hogy nincs igaza.

Perelj, Uram… – Nem, ne perelj.
Inkább csak felhőket terelj:
a változó világ képét –
ezzel hozd fölénk a békét.

Felelj, uram, felhőiddel,
vértezz fel a kellő hittel,
hogy törvényed ne feledjük,
eged alatt legyünk együtt,

tanuljunk világot látni,
indulatainkkal bánni,
nem bújkálni, mint a gyermek,
viselni a közös terhet,

éljük át a mások részét,
legyen bennünk újra részvét,
legyen bennünk hit, alázat.
Égből építs nekünk házat.

Ebben a versben, ebben a csendben
kinyújtózkodik az Isten.
Ő tudja már, örömöm mit ér,
vele nyújtózik a fa, a fű, a gyökér,
az örömnek együgyű templomot csinál,
ablaka a fény, kupolája a nyár,
otrombán mozgok: sejtek halmaza,
pedig hív a hang: jer haza!
Én dacosan: tudjuk, mi a kettős spirál!
Ő mosolyogva hellyel kínál.

Nem tudok mást, mint eldalolni
saját fájdalmam s örömem…
(S nincs rám szüksége e világnak,
bár végleg elsüllyed velem.)

Úgy vágyom ki magamból, olyan nagyon,
hogy már szinte félek; recseg-ropog,
mi negyven éve összetart, a szakadozott
háló, melyben áramként kering a fájdalom;
szöknék fejvesztve, mi elől, hová – nem tudom,
csak érzem, hogy micsoda lélekbontó vész ez,
tárgyaimra, kezemre, tükörbe idegenül nézek,
s eltévedek nyitott szemmel a szobámba vezető úton;
talán a régi reflex, a kamaszkori rémült
futás dobog bennem, ahogy ziháló aggyal, kínlódva
ugrottam át a csapdákat, mielőtt rám csapódna –
de hát a csapda is, a kamaszkor is rég elévült,
már biztosabban állok s férfiként a földön,
semhogy elveszejtő emlékektől féljek,
tudomásul veszem, hogy szökik belőlem a lélek,
s a testem, melyet pedig megszerettem, börtön.

A kéklő félhomályban
Az örökmécs ragyog,
Mosolygón álmodoznak
A barokk angyalok.

A gyertyák rendre gyúlnak,
A minisztráns gyerek,
Mint bárány a mezőben
Csenget. Az árny dereng.

Hideg kövön anyókák
Térdelnek. Ifju pap
Magasba fölmutatja
Szelíden az Urat.

Derűs hit tűnt malasztját
Könnyezve keresem.
Ó gyönyörű gyerekség,
Ó boldog Betlehem!