coppelia

Éltem? Működtem.
Lelkiismeretem jó
- csak a kedvem rossz.

fölkereslek, hogy
ne kelljen rádöbbenned:
magamrahagytál

Áldott legyen az asszonyok között,
ki asszonynév nélkül is bátran asszony.

Áldott legyen az asszonyok között,
aki eloldja béklyód, hogy marasszon.

Áldott legyen az asszonyok között,
kit otthonossá tett a hontalanság.

Áldott legyen az asszonyok között,
kinek lefokozás emeli rangját.

Áldott legyen az asszonyok között,
kit a „törvényes” asszonynép kiátkoz.

Áldott legyen az asszonyok között,
aki csupán társaságban magányos.

Áldott legyen az asszonyok között,
kit végigmér a szállodai portás.

Áldott legyen az asszonyok között,
ki hol cseléd, hol istennő-hasonmás.

Áldott legyen az asszonyok között,
ki asszonyok között félénk, esetlen -

áldott legyen az asszonyok között,
áldott legyen, hogy áldássá lehessen.

(1970)

Tőled, magamtól már csak azt kívánom:
ha találkozunk még, bárhol e világon,
ne kelljen elkapnod rólam tekinteted.

Csak az lép túl magán,
aki aggódni tud,
s akkor nő igazán,
ha keresi, hol az ut,
melyen nem csak az érdek,
hiúság kergeti,
mivel a tisztességnek
fénye jelölte ki:
ki gyötrődve is néma,
s nem csupán megvető
gőggel, de mert szívén a
türelem vértje nő,
és tudja, ha gyáván menekül,
bár józan, hallucinál:
ki magát félti csak egyedül,
elnyeli a magány.

Dünnyögsz, míg annyi áldozat
láttán szíved szakad.
Bár ajánlhatnád föl magad! –
A máglya elmarad.

Nincs
kényelmetlenebb
az elhagyott barátnál,
emléke lándzsahegy:
naponta többször átjár,
szavait csavarod,
igazát tagadod,
elutasítod magadból,
amit ő elfogadott

Nincs kényesebb dolog
az önigazolásnál,
naponta meginog,
akár szélfútta nádszál,
hajlik a víz felé,
hajlik a part felé,
nyugtatása reszketeg, mint
vízben úszó fellegé.

Nincsen magányosabb
a lelkiismeretnél,
nem falkában harap,
nem sokszorozza testvér,
mégis ezer felől
érzed, hogy meggyötör,
ezerszer húsodba tép, de
meg nem öl, jaj, meg nem öl!

aki s ami nem
a vágyakról szól: az a
vágyakról hallgat.

Könnyü sugár az ónos esővel
összevegyül;
könnyü szivem a növő időben
elnehezül.

Valami még szivembe suhanva
újratanúl
könnyen suhanni fel, magasra,
zajtalanúl.

Ropogós cseresznye husába zártan
érik a mag.
Egyből ha lesz fa, a többi hazárdan
a földbe rohad.

Csendesül, érik a higgadó sziv:
bölcs lesz a vágy;
szívós multba, jövőbe fogódzik,
köti-oldja magát.

A szeretésen
kívül minden emberi
tett: romépítés.

Az Álmok Tengere sem parttalan...
(igaz, hogy csupán álom-partja van);
az Álmok Tengere félelmesebb,
mint a szokott veszélyű tengerek;
siklik a roncs? süllyed a jó hajó?
- az Álom-Tenger épp erre való!
Mit tesz veled és mit kezdesz vele?
sorsod rád bízza Álmod Tengere.
Mikor épp nem mély: magas, mint az ég!
Csodáld - s úszd meg az Álmok Tengerét!

Pattanó ijj, hajlékony mozdulat:
nyitott szemmel is látom arcodat;
lehunyt pillám héjában, igen, itt
tudom pupillád villanásait;
némaságod szól, nem a tompa vágy,
hangod nő, szélbe szórja bár magát,
ha futsz, nyomod nem nyeli el a távol,
visszatérsz, csillagok kék vadonából.

Lehet, hogy nem férünk egy bőrbe ketten,
élünk pörögve mindig sebesebben,
ahogy az ős-Nap túlsürűlve roppant
feszültséggel a Mindenségbe robbant,
s ahogy az Űrt az örvénylő parányok,
magányom benépesíti hiányod.

Ha nem vagy nálam, akkor is velem vagy.
Elküldelek s követlek; újra elhagy
kalóz kedvem s hiányod visszaszív.
Úgy élsz bennem, mint kezemen a néma
vonások, gyors madárban röpte célja,
kút mélyén tiszta víz.

Ahogy szólsz, jársz, tüzét vidám eszednek,
vágyad tündér játékát őrizem meg,
szemedből a tekintet,
bőröd meleg szinéből, szád izéből,
ölelésedből, csipőd halk ivéből
újrateremtelek.

Mély álmomban csókodra ébredek fel,
minden nap újra és új értelemmel
fogalmazlak meg: így élsz igazán!
A szélbe rajzollak s kilépsz a szélből,
ha arcom lengeti a viz, szinéről
szemed néz vissza rám.

Mint tükörben a tükör tükörképe:
végtelen arc fonódik egy füzérbe;
melyik vagy te? és én melyik vagyok?
Én adok fényt neked, te fénylesz bennem,
s bennünk a világ. Vagy a végtelenben
valami még nagyobb.

Aki magot szór ablakába
és gyertya vár az asztalán.
A várók nem várnak hiába.
Egy angyal kopogott talán?

Szárnysuhogás az ablakon túl –
vigyázz! Kinézni nem szabad!
Künn az angyalhad térül-fordul,
egy pillanatra látszanak.

A karácsonyfát hozzák – hallod?
– egy koppanás, és leteszik.
Fényben úszik az üvegajtód,
s megint suhogás. Mi ez itt?

Zöld angyaltoll: egy kis fenyőág,
karácsonyszagú és meleg.
“Gyújtsd meg a legutolsó gyertyát!”
Ez az angyali üzenet.

És be is mehetsz – vár az ünnep,
és minden zárt ajtót kitár.
A fa alatt angyalok ülnek –
az ünnep azé, aki vár.

Ess, esti eső. Sokáig. Milyen szép.
De nem is férhet hozzá a milyenség.
Csak sötétje van, suttogása, hangja.
Sistereg. Csak már elaludni hagyna.

Essen csak, essen. Szétrothad a szalma
szerte a szántón. Szép eső. Suhog.
Veri az érett, szerteszét szórt termést.
Zsizseg, csepeg, csörög, csereg, csurog.

Csevegj csak, ess csak. Villámtalan, végleg.
Jöjjön a szúrós, sáros, nedves ősz.
Aludni, mélyen. Rothadó vidékek
sötétjén sírás hűvöse esőz.