coppelia

A hold az égen párt keresett,
a széles égen hasztalan kereste!
 
Már elhallgattak a madarak,
annál hangosabban szóltak a tücskök.
 
És szinte láttam a fény alatt
ellengni a világot, mint a füstöt.
 
A fényen valami átfutott,
bársonyok kápráztak előttem.
 
A hangod is eszembe jutott,
mely elszállt az örök időkben.
 

Ha meggondolom, hogy csak egy rövid
Percig teljes mind, ami nő s virágzik,
S e roppant színpad csak olyat mutat,
Amit titkos csillag-parancs irányít;

Ha látom, egy az ember s a növény,
Egyazon ég húzza föl s rontja le:
Friss nedvben ragyog, lankad, túl delén,
S kopik daliás emlékezete, -

A múlás eszméje mindig elő-
Ragyogtatja legdúsabb tavaszod,
Melyben küzd már a romlás s az idő,
Hogy mocskos éjbe fojtsa szép napod;

S küzdve az idővel, mely elragad,
Mert szeretlek, én feltámasztalak.