Ezt most találtam teljesen véletlenül. Réti Józsefről ma keveset beszélnek, az operalátogatók többsége talán a nevét se tudja. A legnagyobb magyar tenor volt. Helyesbítek: a legnagyobb tenorok egyike volt, kár, hogy az őt megillető igazi világsiker nem adatott meg neki. A hang szépségén kívül figyeljetek a gyönyörű szövegmondásra is!
Rónay György:
Gyászének Réti József halálára
Ezt a hangot se halljuk feleim, soha többé.
Legalább is élő valóságában soha már.
A tű a forgó lemezről, és a lélek lemezéről
az emlék fölidézheti még egy ideig.
Aztán a lemezek elkopnak, összetörnek,
és a lélek is előbb utóbb kialszik. Így vagyunk.
Én is, aki láttam e pálya diadalmas fölszárnyalását,
s láttam annyi cselszövény, rosszindulat, gúny, alattomos
gáncsvetés közt ívelni, mind fénylőbben fölfelé (mert nem
a sikernek élt, hanem a múló pillanat varázsában az
állandónak, ami lévén igazság, megmarad) – így vagyok én is:
por és hamu, noha túléltem őt,
őrizni még egy ideig, ki volt, e hangot (mert személy volt
magát mind önpazarlóbb testesítésekben tékozolva sokká:
egy volt, egyre sugárzóbb, egyre teljesebb) – de meddig őrzi,
feleim, aki hallotta őt, két-három nemzedék, élő valójában, s lemezről?
Pár emberöltő, s adat lesz egy lexikonban:
semmitmondó jelzők: s a botorkáló tű egy múzeum
homályában az időmart barázdák kockázatos öröklétét
faggatva egy fakó bel cantót idéz majd a kései kutatónak
(ha ugyan lesz ilyen), egy elszűkölve fuldokló, kicsit bizonytalan
tenort, a fényes, sosem tévedő helyett.
Mi még, akik hallottuk feleim, mi még akiket,
míg hallgattuk őt, többé teremtett az énekévé szellemült
derűs komolyság: mi még tudjuk, ki volt, mi még a pódiumról
ismertük az Evangélistát, s ez épp úgy soha mással nem
pótolható ismeret, mint amit tőle kaptunk, hogy sajnos,
velünk múljon el. S ez megmásíthatatlan.
De bármily szomorú, talán mégsem reménytelen.
Valami, talán, mégis megmarad: a Teljesítmény névtelen érdeme.
A kútfejéből itatót fedi a téli föld már: de él, s nem tűr jeget
a Tiszta forrás.
Non omnis moriamur.
