A szép őszi estében valami
titokzatos és megható varázs van.
A fák rikító, szilaj színei,
a harsányrőt lomb a halk hervadásban,
a komorodó, fáradt föld felett
a kék ég, s a fátyolnyi köd az arcán,
a le-lecsapó borzongó szelek,
melyek mögött már tél sejlik s vad orkán:
mind hanyatlás, s mindenen ott a tűnt
élet szelíd mosolya, búcsúfénye -
az, amit embernél úgy nevezünk,
hogy: a fájdalom fenséges szemérme.
/Szabó Lőrinc fordítása/
Tanítson bármire az élet,
a szivnek hit és csoda kell:
legyen erő, mely nem igéret,
szépség, mely sose múlik el!
Sorsa a nem-földi világnak
nem lehet földi hervadás,
harmatos fényének nem árthat
déli nap, semmi tűzvarázs.
Ki hiszi ezt az örök titkot,
nem téved és meg nem inog:
nem hal meg minden, ami itt volt,
nem nyit el mind, ami nyitott...
De ez a mennyei tudás és
kegy csak a választottaké:
a végső megpróbáltatásé
s a türelmes szereteté,
azé, ki a sírót siratta,
védte az elesetteket,
ki lelkét övéinek adta,
és mindent végigszenvedett.
(Szabó Lőrinc fordítása)
Bár fészkem én a völgybe raktam,
néha mégis elfog a vágy
érezni az élő magasban
az ormok légáramlatát:
óh, lelkünk hogy szomjazza itt lent
a széljárta, friss csúcsokat,
s hogy szeretne eldobni mindent,
ami földi és fojtogat!
Elnézem, mily nagy, mily örökszép
tornyok, tömegek, oszlopok -
üdítő harmat és hűvösség,
mi róluk hozzánk lesuhog.
S mikor jegükön szűzi fények
kettőzik a nap záporát,
égi angyalok lába lépked
a szikrázó gleccseren át.
(Szabó Lőrinc fordítása)
Tél-boszorkány bonthatatlan
bűbájában, mint mese,
dér-palástban, néma fagyban
áll a fenyves mozdulatlan
csodacsipke-ligete.
Halva tán és mégis élve
tűri, szinte álmai
gyönyörétől megigézve,
hogy a hónak már egészen be-
fonják piheláncai.
Ha nyugatról, ha keletről
a ferde nap rácikáz,
meg se rezdül - mint ijesztő
üvegtűzvész, gyúl az erdő:
káprázatos fényvarázs.
(Szabó Lőrinc fordítása)
Uram, küldd le vigaszod arra,
ki, míg körülötte nyár lobog,
koldusként egy - egy kert előtt a
kemény köveken vánszorog!
Rácson át, lopva, nézi selymes
völgy fáit, árnyát, hűs gyepét:
mindez csak álom neki, mindez
a könnyűség és frisseség.
Nem hívja vendégszeretően
zöld pázsit, tömött lomb ege,
nem érte áll a levegőben
a szökőkút gyöngyfellege.
Az a derengő azúrbarlang
nem várja, édes rejtelem,
s ezüst párával az a harmat
őt nem üdíti sohasem.
Uram, küldd le vigaszod arra,
ki míg körülötte nyár lobog,
koldusként egy - egy kert előtt a
forró köveken vánszorog!
Szabó Lőrinc fordítása
Találkoztunk... S im, régi szárnyak
rögtön hozták a mult egét,
kikeletünk aranykorának
minden éltető melegét.
Ahogy késő, őszi derűben
vannak napok s órák, mikor
tavasz szórja ránk bőkezűen
fényét, s a boldog ifjukor -most,
az egykor bűvöletében,
mely gyujt és megelevenít,
ismét megittasúlva nézem
arca kedves vonásait.
Mint évszázadnyi messzeségből,
ugy nézem Önt, és álmodom,
s a hang, mely a multból felém tör,
azt mondja: Tegnap s Ma rokon...
Itt nemcsak az emlék - az élet
maga szólalt meg, kedvesem:
Önben a régi báj, a lélek,
bennem a régi szerelem!...
Szabó Lőrinc fordítása
Hallgass, bújj el, s titkold, tagadd
érzéseid, álmaidat!
Mint fénylő csillagmiriád
szállhatnak a lelkeden át,
érkezve s tűnve, mint az éj:
csodáld őket és - ne beszélj!
Szív hol s kinek nyílhatna meg?
Ki értheti az életed?
Ki érthetné, ki vagy, mi vagy?
Hazudik a kész gondolat!
Merítve sár a tiszta mély:
igyál belőle s - ne beszélj!
Tanulj magadban élni! Egy
világ töltheti be szíved,
álom, varázs, szent pillanat -
de külső zajra elriad
s megvakul, ha nap fénye kél:
figyelj dalára s -ne beszélj!
Eredetiben:
Молчи, скрывайся и таи
И чувства и мечты свои –
Пускай в душевной глубине
Встают и заходят оне
Безмолвно, как звезды в ночи, –
Любуйся ими – и молчи.
Как сердцу высказать себя?
Другому как понять тебя?
Поймет ли он, чем ты живешь?
Мысль изреченная есть ложь –
Взрывая, возмутишь ключи,
Питайся ими – и молчи...
Лишь жить в себе самом умей –
Есть целый мир в душе твоей
Таинственно-волшебных дум –
Их оглушит наружный шум,
Дневные разгонят лучи –
Внимай их пенью – и молчи!..
