coppelia

Az éveket már érzik pusztulásra
váró sejtjeim, odvasul fogam
a szétrágott s le nem nyelt mondatoktól,
vastagszik méhem, nehezen fogan,
a mész orvul gyűlik az érfalon,
gyomrom finnyás lett ételre és szóra,
egyre ritkábban pezsdíti fel vérem
a testi vágy, mint ócska bort a szóda,
a várandósságnak csak kínját érzem,
“nem kellett volna időben egy küret?”
fut át rajtam, míg félpercnyi szünet
áll be két fájás közt a vérző térben.
..Kit mégis százszor újra megszülök,
..ne hagyj el, vers, mikor megvénülök.

Mert az ember mindenre képes:
fogat piszkál, mikor kivégez,
koporsódnál újságot olvas,
még bekecse bőre is ordas.

Mert az ember mindenre képes:
bankókra váltja, amit érez,
pénzzé teszi szerelmét, gyászát -
kamatozó letét a válság.

Mert az ember mindenre képes
kétli, amiben illetékes,
ám abban, mihez köze nincsen:
olyan biztos, akár az isten.

Mert az ember mindenre képes,
ha megsimít is - összevérez,
ha megsegít is - föld alá nyom.

Élete túltesz a halálon.

Miattad gyógyultam beteggé s olykor
elhittem, az utak le vannak pucolva,
de az összes elhibázott próba
után elengedlek és te nem változol.
Az életedbe úgy jön mindig nő,
mint országúti kilométerkő
s az összes eset végül baleset
lesz, majd visszatérsz hozzám és történjen bármi,
rád mosolygok, még az is lehet
hogy megbocsátok, de bosszút fogok állni:
majd itt is fejre állsz (a hülye forma!),
azaz állítalak fejre, sarokba,
térdre, durcás vagy, sértett kisgyerek…
és én gyógyítlak meg, a szívbeteg.

adalék:
„És jöttél te, az útkereszteződés,
kiben lelassítottam hirtelen.
S a kérdés, hogy leparkoljak e végleg
vagy gázoljak tovább az életen?”
Ezek szerint hazudtál, nem baj, én is hazudok.
Bizalmasan nézek szemedbe még:
„Megérte, hogy foglalkoztam veled?
Ment -e a benzin által az autó elébb?”