Az este lassan leveti ruháit,
miket a vén fák karja tart alul;
nézel: s a táj előtted ketté válik,
ez égbe lendül, az mélységbe hull.
S magad maradsz: egészen egyiké sem,
nem oly sötét, mint ez a néma ház,
s nem úgy az öröklét igézetében,
mint esti csillag, mely az égre hág.
S veled marad (szó szét nem fejti ezt)
bús életed, mely érik égig érőn,
míg néha korlátoltan, néha értőn,
hol kő lesz benned, hol meg égitest.
(Fordította: Farkasfalvy Dénes)