coppelia

Scarpia áriája  előadja: Bryn Terfel

Zsíros rögök fekszenek
Gúla alakú fénykupola alatt
Utam a völgyé melyben
Egyre élénkülő meleg déli szél fúj
Zsenge hajtások törnek felfelé
A hóból kecsesen szépítgetve rügyeiket
Arcomon őrzöm mosolyát a hegynek
Lépteim nyomába újak kérnek bebocsátást

Zenélnek a fák a bércek
De Te nem érzed hited eltévedt
Simogató Anyád keze elől
Mélybe-magasba menekülsz
Utazol Napkeletre hol a tudás
Bölcsőjét Természetanyánk ringatja
Zárod combjaid mikor az éjjel
Lassú hullámokon partjaidhoz ér
Sápad a hold is majd elfordul
Bársony takarót borít testedre egy kéz
Andalodsz álmodsz régi ének szól
Szeretkezel újra és újra liliom nyitja méhét

Zsarátnok izzik fel ahogy nyílik egy ablak
Nézem mint tűnik el az idő
Utánam nem marad más csak koppanó szavak
Egymásba feledkezve majd a csend
Zsarol egy érzés lázad a gondolat
Majd megfeszítik az izmokat és újra erős vagyok
Akartok-e vadak szabadok lenni
Eldobni mindent és meztelenül futni a Nap felé

GAS©2006

Ez nem egy szerelmes vers
Melyet éjjeli szobában
Holdfényizzó mellett
Egymástól elválasztott
Fekete-fehér karakterekből
Lélekszövetek láthatatlan
Papírjára vetek

Nem hozzád szól
Ki halkan lépsz az ágyhoz
Érintésed pillantásod
Fájdalomcsillapítóként
Érkezik beteg sejtek
Öregedő izomrostok
Elfeledett vágyak közé

Nem akarom álmodni
Életem regényét
Mely kiadás esetén
Kasszasiker lenne
Mézes tésztaként
Vonzó méregként
Hatva olvasó-zsigerekre

Hol Te nem vagy
Én azt ismerem
Mit kimondasz
Én elhallgatom
Ismerlek
Ismeretlenül
Menthetetlenül

Nemek között
Határok nélkül
Feledve időt teret
Bölcseletet
Nyelvek közös
Fogalom szó készletében
Logikusan szeretkezni

Veled
Benned
Ritmusoddal
Harcolva
Akaratoddal
Hiteddel
Érted

GAS©2009

Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott
      hazafelé menet?
A gyepre éppen langy sötétség szállott,
      mint bársony-permeteg
és lábom alatt álmatlan forogtak,
ütött gyermekként csendesen morogtak
      a sovány levelek.

Fürkészve, körben guggoltak a bokrok
      a város peremén.
Az őszi szél köztük vigyázva botlott.
      A hűvös televény
a lámpák felé lesett gyanakvóan;
vadkácsa riadt hápogva a tóban,
      amerre mentem én.

Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,
      e táj oly elhagyott.
S im váratlan előbukkant egy férfi,
      de tovább baktatott.
Utána néztem. Kifoszthatna engem,
hisz védekezni nincsen semmi kedvem,
      mig nyomorult vagyok.

Számon tarthatják, mit telefonoztam
      s mikor, miért, kinek.
Aktákba irják, miről álmodoztam
      s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot,
      mely jogom sérti meg.

És az országban a törékeny falvak
      - anyám ott született -
az eleven jog fájáról lehulltak,
      mint itt e levelek
s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,
mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse
      s elporlik, szétpereg.

Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.
      Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
      aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
      és vidul, ha toroz.

Én nem ilyennek képzeltem a rendet.
      Pedig hát engemet
sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,
      mint apró gyermeket,
ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.
Én tudtam - messze anyám, rokonom van,
      ezek idegenek.

Felnőttem már. Szaporodik fogamban
      az idegen anyag,
mint szivemben a halál. De jogom van
      és lélek vagy agyag
még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
hogy érett fővel szótlanul kibirnám,
      ha nem vagyok szabad!

Az én vezérem bensőmből vezérel!
      Emberek, nem vadak -
elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,
      nem kartoték-adat.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
      szép, komoly fiadat!

 (Ma van a Költészet napja.)

És fölzúgnak a hamuszín egek,
hajnalfele a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek
És szél támad. És fölzeng a világ.

Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszünhetett dobogni szive -
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die.

(Erről lásd még.)

Mint felhő csendes éjjelen –
A szavadra emlékezem,

S a beszédemtől teneked
Fénylenek az éjjelek.

Mi ketten a földtől elszakadva
Mint csillagok szálltunk magasra.

A kétségbeesés? A szégyen?
Se most, se ezután ne érjen.

Ki él, őt mondom éberen,
S hallod, hogy hívlak? Édesem.

S az ajtót, mit tártál elébb,
Erőm, bezárni, nincs elég.

(Rab Zsuzsa fordítása)

Végül nem bán már az ember semmit, semmit,
csak szeressék!
Jaj! úgy vágyik valakire, hogy eltűri azt is már,
hogy ne szeressék!
Úgy menekül, kapaszkodik! Csak az kell, hogy legalább
a szíve tessék!
Fél egyedül. Csak karolják! - s már eltűri, hogy a szíve
ne is tessék.
Megszelídül a magánytól, s csak annyi kell végül már,
hogy meg ne vessék.
Egyedül az éjszakákat?! - Ó, nem, inkább eltűri,
hogy meg is vessék.
Egyedül megérni itten betegséget, csapásokat,
ezüstös karácsonyestét?
Egyedül felérni ésszel a múlást, azt, ami van,
és azt, mi lesz még?!
Jaj, nem! Végül nem bán már az ember semmit, semmit,
- azt se, hogy szeressék.
Ó végül már azért sír csak, hogy valakit szeressen még,
szeressen még.
Legyen aki megengedje: - rágondolva tölthessen el
egy-egy estét.

(Erről lásd még.)

A nap tüze, látod,
a fürge diákot
a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt.
Csengve, nevetve
kibuggyan a kedve
s egy ős evoét a fénybe kiált.

Régi, kiszáradt
tó vize árad,
néma kutakban a víz kibuzog.
Zeng a picinyke
szénfejü cinke
víg dithyrambusa: dactilusok.
 
Selymit a barka
már kitakarta,
sárga virágját bontja a som.
Fut, fut az áram
a déli sugárban
s hökken a hó a hideg havason.

Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet.
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng - ugye zeng, ugye zeng a szived?

Boccanegra és Amelia kettőse az I. felvonásból

előadja: Renée Fleming és Dimitrij Hvorosztovszkij (erről lásd még és még ezt is)

Tudd meg, én Neked fájni akarok,
emlék akarok lenni, mely sajog,
mert nem lehettem eleven valóság.
Tudd meg, nem láthatsz égő piros rózsát,
hogy ne én jussak róla az eszedbe,
akit engedtél elmenni csókolatlan.

Mert minden fájni fog, amit nem adtam,
és minden szó, mely kimondatlan maradt.
Nem láthatsz tengert s arany sugarat,
mely nem a szemem lesz s a mosolygásom
s hiába húnyod be szemed, hogy ne lásson,
mert a szívedbe égettem be magam.

Minden hajnal, minden nap alkonyatja,
a rét, ahogy a harmatcseppet fogadja,
a könny, a vágy, a csók, a dal, az álom,
minden asszonykéz, minden férfivállon,
s az asszonyod, ha karodba veszed:

mert sohse voltam eleven valóság,
mindenütt, mindig, minden én leszek.

Előadja: Mario Lanza (Nemorino románca A szerelmi bájitalból) (lásd még)

Fagyos kezeivel ölel át a csend, a magány,
Gondolataim ezerszer járja át kétely és talány.
Egyszer repülök, madárként szállok az égbe,
Majd sötét felhők taszítanak le a mélybe.

Ha itt vagy velem, hívnak, várnak a csillagok,
Ragyog a nap is, dalolnak az angyalok.
De nélküled kietlen tájon találom magam,
Kiáltásom nem hallja senki, nem értik szavam.

Lelkem, koldusként kidobva fekszik az utca kövén,
Ki arra jár, nevetve belerúg, vagy átlépi könnyedén.
Aztán eső áztatja, ellepi a sár, a város mocska,
Ha jön a fagy, nem lesz más, mint apró jégkocka.

Ha megtalálod, emeld magadhoz és felolvad,
Fényesen világít, lesz saját holdad.
Üstökösként repül át az égen,
Ha velem vagy, az maga az éden.

Akkor ezer virág nyílik a réten,
Fény gyúlik a mély sötétben.
Nincs fagy, hideg, fájdalom,
Valóra válik, miről álmodom.

Arra kérlek, maradj még soká,
Repítelek, elviszlek bárhová,
Csak hiányodat nem bírja szívem,
Megszakad, és elveszítem hitem.

Nem szoktam, nem szoktam
kalickában hálni,
de szoktam, de szoktam
szerte széjjel szállni.
Valahol leszállni,
magamra találni,
mindent odaadni,
tollam ragyogtatni.

Szárnyammal rácsaim
szálig lekaszálni,
szoktam én, szoktam én
földön is kószálni,
százfelé osztatni,
tollam szikráztatni.
Nem is szikráztatni :
halált halasztgatni.

Szerelem, szerelem,
jaj, velem mit tettél?
Hogyha már ezt tetted,
kicsit időzhetnél.
Maradj deres őszig,
maradj nap hulltáig,
fehér hold keltéig,
koporsóm teléig.

Nem szoktam, nem szoktam
társamra találni,
de szoktam, de szoktam
társakra találni.
Szivemet eloldom
mindig, amikor kell.
De tetőled, sorsom,
a halál sem old el.

Olyan vagy, mint egy suttogó faág,
ha rámhajolsz,
s rejtelmes izü vagy,
olyan vagy, mint a mák,

s akár a folyton gyűrüző idő,
oly izgató vagy,
s oly megnyugtató,
mint a sír felett a kő,

olyan vagy, mint egy vélem nőtt barát
s nem ismerem ma sem
egészen még nehéz
hajadnak illatát,

s kék vagy olykor s félek, el ne hagyj,
csavargó, nyurga füst -
és néha félek tőled én,
ha villámszínü vagy,

s mint napsütötte égiháború:
sötétarany, -
ha megharagszol, ép
olyan vagy, mint az ú,

mélyhangu, hosszan zengő és sötét,
s ilyenkor én
mosolyból fényes hurkokat
rajzolgatok köréd.

Előadja: Bryn Terfel

Nagyon egyszerűen kellene szólni
ebben az agyonbonyolított világban.
Veretes, tiszta, igaz beszéddel
lehántva a sallangokat,
az utánzatok idegen koloncát,
a cifra cikornyák vadhajtásait.
Fehér szavak kellenének,
újra felfénylő, megtalált szavak,
lesikált, erős tölgyfa szavak,
masszívak, faraghatóak,
kemények, érthetők.
Vissza kell adni hitelét,
becsét, szépségét a szónak,
a szóra érdemes szavaknak,
melyekkel szót válthatunk,
és szót érthetünk egymással
jó szóban szűkölködő korunkban.

Ne mondd, hogy "úgy is jó!" Ne mondd ...
Ne mondd, hogy "mindegy!" Nem igaz!
Napod ezer parancsot ont,
s ha nem igyekszel, lemaradsz!

"Úgy is" semmi sem sikerül!
Ha minden "mindegy", célt nem érsz-
csak úgy,ha küzdesz emberül!
Győzni az fog,ki tettre kész ...

De azt,hogy "úgy sem",azt se mondd!
Csatát veszt,aki csügged, és
a tett helyett csak könnyet ont ...
Az "úgy sem" az a csüggedés!

Hát sose légy reménytelen ...
Kövessünk el bár száz hibát,
a győztes az lesz-higgy nekem!-
kit jó szándék hajt s értelem,
és helyrehozni nekilát.

Ma sem volt könnyű élni.
    Nem lesz könnyű sosem.
De érdemes volt! - s mindig
    érdemes lesz, - hiszem.

Nehéz - s el kell fogadni,
    ki szemben áll velünk,
s azokat elviselni
    kikkel menetelünk.

Ütésük úgy eltűrni,
    hogy meg se tántorodj:
- a túloldal ne lássa,
    mint hull szét táborod.

Emelni, vinni vállon,
    ki gyenge s már kidől;
s mert rá is jut erődből,
    ledöfne - úgy gyűlöl.

Naponként mosolyogni,
    kínban, azok között,
kik összefenik szemük
    egy jó szavad mögött.

Menni velük - már régen
    nem értük! - Csak azért,
mert e sereg iránya
    valami célt ígért.

Velük és ellenükre,
    annyi közt egyedül,
- vívni, mégis azért, mi
    csak együtt sikerül:

- mindez ma sem volt könnyű,
    - s nem lesz könnyű sosem -
de törvény s vállalt sors ez,
    ha érdemes – ha nem.

Tanítson bármire az élet,
a szivnek hit és csoda kell:
legyen erő, mely nem igéret,
szépség, mely sose múlik el!

Sorsa a nem-földi világnak
nem lehet földi hervadás,
harmatos fényének nem árthat
déli nap, semmi tűzvarázs.

Ki hiszi ezt az örök titkot,
nem téved és meg nem inog:
nem hal meg minden, ami itt volt,
nem nyit el mind, ami nyitott...

De ez a mennyei tudás és
kegy csak a választottaké:
a végső megpróbáltatásé
s a türelmes szereteté,

azé, ki a sírót siratta,
védte az elesetteket,
ki lelkét övéinek adta,
és mindent végigszenvedett.

(Szabó Lőrinc fordítása)