A magány olyan, mint a zápor.
Az alkonyattal kél az óceánból,
a síkságról, mit titkon tár a távol,
az égre tér, amely övé, övé.
S az égből hull a városok fölé.
A korcs órán esőzik, enyhe permet,
mikor az utca pirkadatba vált át,
s mikor a test, amely semmit se lelt meg,
csalódva, bánva messze hagyja párját;
s mikor, kik egymás gyűlölik, s utálják,
egy ágyban, együtt, egy párnán alusznak:
a magánnyal a hűs folyók elúsznak...
(Nemes Nagy Ágnes fordítása)
Folyócska ballag völgyek hajlatában,
Dombon a ház, fénylik sok ablakunk.
Úgy élünk itt, mint Katalin korában:
Aratást várunk, misét hallgatunk.
Arany mezők - vendég közelget onnan -
Hozzánk siet. Két nap távol maradt...
A nagymamámnak: kézcsók a szalonban,
S a lépcsőn: megcsókolja ajkamat.
(Rab Zsuzsa fordítása)
Csak az olvassa versemet,
ki ismer engem és szeret,
mivel a semmiben hajóz
s hogy mi lesz, tudja, mint a jós,
mert álmában megjelent
emberi formában a csend
s szivében néha elidőz
a tigris és a szelid őz.
(Ma van a Költészet napja.)
Megrakják néha roskadásig,
de a kocsi vígan repül:
a vén Idő ül a bakon
és hajt, hajt istentelenül.
Reggel beszállunk, nyaktörésre
készen, szívünk csak úgy röpít;
félre lustaság, óvatosság:
"Hajts- kiáltjuk-, az istenit!"
Délre alábbhagy a buzgóság,
a vad iram félholtra ráz;
nézzük a lejtőt, omladékot:
"Lassan - kiáltjuk - hé, vigyázz!"
Estére végre megnyugodna
az összezötykölt társaság,
s próbál a vackán elaludni...
de a kocsis csak hajt tovább.
(Szabó Lőrinc fordítása)
Tél-boszorkány bonthatatlan
bűbájában, mint mese,
dér-palástban, néma fagyban
áll a fenyves mozdulatlan
csodacsipke-ligete.
Halva tán és mégis élve
tűri, szinte álmai
gyönyörétől megigézve,
hogy a hónak már egészen be-
fonják piheláncai.
Ha nyugatról, ha keletről
a ferde nap rácikáz,
meg se rezdül - mint ijesztő
üvegtűzvész, gyúl az erdő:
káprázatos fényvarázs.
(Szabó Lőrinc fordítása)
Hol az örök titok szunnyad,
van egy túlvilági rét.
Itt jártam, e földi útnak
véletlen vendégeként.
Erdők, vizek áradása.
Fönn egy szárny suhan velem.
Égitestek vad futása
vonta ködbe életem.
Nem a te csókodtól égtem,
sorsom nem hozzád füzött.
Érzem: új út készül értem
napkelet s nyugat között.
Így rendeltetett: a szótlan
sötétségbe szárnyalok.
De senkinek búcsúzóban
semmit hátra nem hagyok.
Ahol minden vihar hallgat,
messze hagyva földedet,
szememet, mint iker-holdat
kigyújtom a mély felett.
(Rab Zsuzsa fordítása)
Aki voltam, milyen messze van tőlem!
S aki leszek, az már milyen közel.
Már utolér, mellém lép, támogat,
és átölel.
Bíztatva suttogja: Ne félj!
Valahogy majd csak megleszünk.
Hiszen szívünk marad a régi,
s ketten talán csak megőrizzük
az eszünk.
Találkoztunk a fák közt, a kertben, ő meg én.
Jött hófehér kis lábbal a kerten át felém.
Kért, hogy könnyen szeressem, mint rügy nő ág hegyén,
de ifjan és bolondul ezt nem hihettem én.
És álltunk a folyónál, hol végetért a rét.
Vállamra tette akkor kis hófehér kezét.
És kért, hogy könnyen éljek, miként a fű, ha ragyog:
de bolond ifjú voltam s most csupa könny vagyok.
(Vas István fordítása)
Saját halálát add meg, Istenem,
mindenkinek, azt mi létében érik,
amelyben vágy volt, ínség s értelem.
( Nemes Nagy Ágnes fordítása)
Saját halálát add, ó, én Uram,
mindenkinek, mely kín, gond, szerelem
közt önsorsából nő ki lassudan.
(Csorba Győző fordítása)
Egy hangszer voltam az Isten kezében,
Ki játszott rajtam néhény dallamot,
Ábrándjait a boldog szenvedésnek,
Azután összetört és elhagyott.
Most az enyészet kezében vagyok,
De fölöttem égnek a csillagok.
Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hisz szeretik.
Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hiszen szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeretik.
Van, akinek számára a szerelem határos a gyűlölettel.
Van, akinek számára a szerelem határos a szeretettel.
De van olyan is, aki a szerelmet összetéveszti a szeretettel,
s nem érti, hogy mások feleletül a gyűlölettel tévesztik össze a szerelmet.
Van, aki úgy szeret, mint az országútra tévedt nyúl,
amely a fénycsóvák csapdájába esett.
Van, aki úgy, mint az oroszlán, amely széttépi azt, amit szeret.
Van, aki úgy szeret, mint a pilóta a várost, amelyre bombáit ledobja.
Van, aki úgy, mint a radar, amely a repülők útját vezeti a levegőben.
Van, aki békésen szeret, mint a kecske, amely hagyja, hogy megszopja az éhező kisgyerek.
Van, aki vakon, mint a másikat alaktalanságába nyelő amőba.
Van, aki esztelenül, mint az éjszakai lepke a lángot.
Van, aki bölcsen, mint a medve a téli álmot.
Van, aki önmagát szereti másban, s van, aki önmagában azt a másikat,
akivé maga is válik általa.
Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.
Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.
Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.
Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
„Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”,
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.
Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.
Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt...”,
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt...”
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.
(Barátom Z. emlékére, aki bár embertelen küzdelmet folytatott, a rák esélyt sem hagyott neki. Ma elment.)
(Massenet: Thais - Meditation előadja: Mága Zoltán)
Tudod
egy napon majd
mindent megbocsát az ember.
(Csak épp
semmit el nem felejt.)
- És ezen a napon
az ember megöregszik.
S egy napon majd
megtudja az ember
hogy mindenki közelebb áll a másikhoz
mint hozzá bárki is.
És ezen a napon
megérti hogy magányos.
- És azt hiszi hogy meghasad a szíve.
Aztán eljön az a nap is
amikor az ember már képes
a dolgoknak pontosan akkora
fontosságot tulajdonítani
amekkorát valójában megérnek.
S akkor a dolgokat
mellékes mozdulattal
- anélkül hogy meghasadna a szíve -
leírja a kiadás rovatba.
Ám ezen a napon valamiképp
körülbelül vége is a világnak.
Mikor kormozva csonkig égnek
gyertyái a bitang határnak
mikor az édes semmiségek
szétzüllenek s új rendbe állnak
mikor a forgó porgomolyból
a hatkor még homályos égalj
lapján egy hangra visszafordul
az egyetlen-test seregélyraj
mikor rekedtre vált az ünnep
részeg kedve mikor a vásott
szövedéken már szembetűnnek
a kopások a szakadások
mikor komorabb napra készít
a reggel görcsösen köhögve
valami jármű elenyészík
a rohadt cefreszagú ködbe
mikor még szinte észrevétlen
foltokban érdes pikkelyekben
kiütközik a szép szeméten
valami jóvátehetetlen
s a szeszélyes mintájú forma
felfedi az élesre ajzott
tekintetnekgyorsan romolva
a pontos vékony szálú rajzot
mikor a szín a fény az árnyék
az anyag szaga íze nedve
bekerítve és fenyegetve
csak mondja a magáét
mikor a fák még lobbanékony
hevükben megmeredve állnak
mikor a nyirkos hasadékon
minden érett magra árad
mikor vékony álmában odva
melegében mindenre éber
érzékeivel ösztönével
figyel a készülő zajokra
amikor álmában az állat
megérzi közelét a teste
éjszakájában tévedezve
az övénél nagyobb halálnak
A víz partján is átborult
az este. Egy ferde fatörzs
áthajolt a vizen s beleszaladt a
sötétbe. A túlsó partig sem láttam.
Bizony mondom, olyan idegen
voltam abban a percben itt,
mint soha még: félelmes dolgok
közepébe idegen földről szakadt.
S éreztem, tudtam, hogy tőlem
semmi sem függ: sem élet, sem szó,
sem halál, sem vers. Volt valami
erőm, de elveszett régen,
volt valaha kardom, de
eltörött, volt lámpám, de
kialudt, s ha lázadó lennék:
a Mindenség kacagna rajtam.
Hány napja, hogy nem élsz már, s nem hiszem.
Csak bámulom, mért vagy kő alatt,
s mit tétovázik úgy bokád mögött
a mozdulat,
hogy nem dob már felém, ha elkiáltom
neved.
"Madár csak- biztatom magam -, madár
e föld mely eltemet,
majd elhessentem, s felröpül."
Még visszatartom félénk csontjaid között a lelkedet.
És más sem hiszi, lásd. A hajlékony tavasz
megtorpant. Az esők
csak lógnak az égről, nem mernek kibomolni,
hogy fel ne lazuljon a föld
feletted, el ne tömje szád. Nem értem,
hogy nem mozdulsz. Ágyad, tányérod ép.
Hogy tudná összetörni az enyészet
szemed gömbölyű tükörét?
Tanú vagy, nem mehetsz el. Ki felel
mellettem, ha te nem?
Te láttad nőni napjaim,
s a szőlőt a hegyen.
Kelj fel! Magamban nem bírok:
veled védekezem,
hogy itt lengek kifosztottan, üresen,
s mégis akkora súllyal, hogy az ág,
mire pihenni szállnék, eltörik.
Rád bízom minden titkomat;
az volt az ifjúság.
Másnak ismertél. Igazold a lábam
hajdani lépteit, hol tarka macska,
Tanúja voltál, tanusítsd,
hogy nőttem egykor én is, mint a fák,
most dagadok csupán, keleszt a rémület,
egyre szűkebb e század. Úgy szorít.
Kelj fel! Keresd velem! Hol a világ?
A tengerek?
Nem igaz, hogy kerek
e föld. Indultam annyiszor,
s mindig eltévedek.
Már rég nem pörölök semmivel
semmiért. S lásd miattad
most újra kifenem szavam,
pörbe szállok riadtan
vele, akiben egyedül
hiszek: az elmúlással,
s birkóznám a fagyott talajjal,
hogy testedet kiássam.
Tanú vagy. Nézz fel újra! Nem tudom
megbocsátani nélküled,
hogy szerteömlöm jeltelen,
mint fiatal vizek,
s magába szív e szomjas évtized.
(Anyunak - C.)
Lélekben a tegnapoknak élned: butaság,
előre a holnapoktól félned: butaság,
ábrándban a megváltást remélned: butaság,
légy boldog, a percet elvetélned: butaság.
xxxx
Mert semmi sem a mi vágyunk szerint alakul,
minden, amit elgondoltunk, meghiusul,
gubbaszt csak az ember szívét bánat szedi szét:
későn született, korán hal, vigasztalanul.
Maradt még bennem valami,
ami szerethető?
Vagy lelkemnek jobbik felét
megette az idő,
és mára már csak az maradt,
mi kőkemény, rideg,
amit az idő sem bolond
rágatlan enni meg?
Ha így van, nem büntethetem
magammal azt, aki
tűrhetőbb változatomat
sem könnyen bírta ki,
egén felhő miért legyen,
ki nap-féléje volt?
Tűzben a gyémánt szén leszen,
akármilyen csiszolt.
S versekkel tudhatok-e így
táplálni másokat?
Kipergett zsákomból - amit
adnék - a búzamag.
De esküszöm: miattatok
megkeresem, ha van
lelkemnek olyan szeglete,
mely még árnyéktalan.
Ó, ha lehetne,
Boldogan lennék,
Akármi módon,
Ami szeretnék!
Válnék tükörré,
Mely fényt csillagzik,
S foglalna téged
Magába talpig.
Az aranyfésűd,
Hajad simító,
Veled enyelgő,
Kínod csitító.
Változnék széllé,
Mely titkon áthat,
S melleden bontja
Könnyű ruhádat.
Álom körötted,
Kószálnék lágyan,
Hogy nyári esten
Szemed lezárjam.
Semmi reményem,
Bármit is tennék,
Hogy az lehessek,
Ami szeretnék.
Én láttam angyalt. Az se jó.
Futott, nem értem el.
Olyan mindenki angyala,
amilyet érdemel.
