coppelia

Elköszönnek a madarak,
mielőtt még elalszanak,
felgyöngyözik pár halk trilla,
félálomban a pacsirta.

A kakukk is felkakukkol,
de már lombok alatt kuksol,
még a rigó füttyent egyet,
megtöri az esti csendet.

Azután már ő is alszik,
csak a tücsökzene hallszik,
egy húron szól szakadatlan
ez a zsongó réti dallam.

Elült a szél, lomb se rezzen,
csak az ember szíve rebben,
csak az nem tud nyugvást lelni,
madarakkal elpihenni.

 
Amikor negyven éves lettem,
nagyon sokalltam ezt a számot;
egy évecskét hát letagadtam,
hosszabbítván az ifjúságot.

Nem tudtam akkor, mily parázslón
ifjú, aki csak negyven éves,
s magamat csalva ragaszkodtam
ahhoz az egy ellopott évhez.

Mikor azután ötven lettem,
- de csak negyvenkilencet mondtam -,
ma már tudom, - én balga lélek,
akkor is még, mily ifjú voltam.

És egyre szörnyűbb évek jöttek:
milliók haltak, ifjan égtek...
nem számoltam már életemmel,
mindegy volt már: mióta élek.

Mindegy volt már, hogy meddig élek,
- sorsom a messzi csillagokban, -
harcoltam, írtam? árva lélek,
egy elvadult embervadonban.

Hány év repült el így fölöttem,
lehetne száz, vagy ezer év is,
volt úgy, hogy majdnem összetörtem,
aztán szívem föléledt mégis.

Élek, mint ősi tölgy az erdőn,
évgyűrűimmel megjelölve,
s lombkoronás, magas fejemmel
zúgom a dalt, - tán' mindörökre!

Emlékszel? amikor a rózsák nyílni kezdtek,
Már nem voltunk fiatalok -
Házunk körül virágzó sírkeresztek,
Szívünkben sok friss halott.

Tudtuk, hogy a boldogság lopott jószág,
Akkor is, ha férj-feleség
Nézi, hogy bomlanak bokron a babarózsák,
S fogják egymás kezét.

Sok hajszálad lett ősz éppen abban az évben -
Emlékszel? volt is oka.
De ami fekete maradt, még feketébben
Ragyogott, mint valaha.

Szemedbe, a töretlen csodájú, vad tükörbe
Tört fényeket rejtett a rémület,
És zavarosabb lett tiszta, haragos zöldje
S attól édesebb.

Újjongó áhitattal ébredtünk reggelente,
Te a kertre, én terád -
S ez az öreg nyarunk szelíden betemette
Velencét s Angliát.

Mint furcsa ráadást vagy veszélyes messzeséget
Kezdtük nézni a holnapot -
Ez volt az a nyár, mikor a tél szele szíved
Koszorújába kapott.

Volt vidámabb nyarunk s merészebb azelőtt,
De emlékszel? ez volt a legszebb.
Némán kertünkbe hajoltak a szomszéd temetők,
Mikor a rózsák nyílni kezdtek.

Ajtó, félig tárva,
Hársfa, mintha hárfa
Suttog… Asztal, kesztyű
És lovaglópálca.

Sárga lámpafényben
Lépteidet érzem.
Ülök. Mért mentél el?
Nem értem, nem értem…

Örömben meg fényben
Jön a reggel értem
Holnap. Szép az élet.
Bölcs vagy szívverésem.

Megdobbansz fáradtan,
Lelassul az élet…
Tudod, azt olvastam,
Hogy a lelkek élnek.

(Konczek József fordítása)

Mezőn kószáltam boldogan,
Nyár pompáját izleltem én,
Mig Ámor herceg nem suhant
A nap sugárain felém.

Hajamba font liliomot,
Rózsát fejemre, vérszinüt;
Kertjébe vélem elfutott,
Ahol gyönyör száll mindenütt.

Szárnyamra harmatcsepp esett,
Dalom naptól izzóra vált;
Selyem hálóval meglesett
És fényes kalitjába zárt.

Most tréfál vélem, játszogat,
Leül mellém, mig dalolok;
Széjjelfeszíti szárnyamat,
És gúnyol, hogy már rab vagyok.

(Vámosi Pál fordítása)

Halott anyámról álmodtam az éjjel,
mióta meghalt, sokszor visszatér,
meglátogat éjjel, ha mélyen alszom,
bárhol vagyok, ő mindenütt elér.

Tudom, hogy meghalt, álmomban ha látom,
és mégis úgy jön, mintha élne még,
s azt is tudom, hogy ébredésem percén
elhalványítja őt a messzeség.

Sohasem szól, csak mosolyogva néz rám,
mintha nem volna többé már szava,
s csak bólogat, mikor fölsir belőlem :
- bocsáss meg nékem, bocsáss meg, Mama!

Sokat vétettem ellened, míg éltél,
nehéz adósság nyomja lelkemet,
nem tudtalak oly végtelen szeretni,
mint te szerettél, Mama, engemet.

Egész szivem szülötteimnek adtam,
amint te tetted, ó, szegény Mama,
s hidd el, majd ők ezerszer visszaadják,
amit néked vétettem valaha.

Te értem, én meg őérettük éltem,
ők meg majd másért, bocsáss meg nekem,
én is előre megbocsátom nékik,
amit majd ők vétkeznek ellenem!

Magam vagyok, rám hull a végtelenség,
a fák, a lombok ezre eltemet.
Olykor fölém cikáznak még a fecskék,
nem láthat itten senki engemet.

A táj az ismeretlen mélybe kékül,
nincs semmi nesz a lombokon, a fán,
s tűz-csókokat kapok a tiszta égtül
Én, a merész és álmodó parány.

Egyszerre az ősfélelem legyűr,
a lég üres, kihalt a szó, a hang,
s én sápadottan fekszem itt alant.

A föld szorít s fölém végetlenül
tágul ki, mint egy kék üvegharang,
a végtelenbe nyúló kékes űr.

Tedd, hogy szeressem magamat.
Tedd, hogy az agyam, hogy a testem
Ne csupán percekig szeressen, mint eddig.
Mert csak így lehet Téged is, jaj szeretnem,
Szívem,
Ne szélsőségesen, de híven.
Ne ily szeszélyesen, de hűen.
Én csúnyácskám, én gyönyörűm,
Én ósdi-keserédesem,
Kencétlenül is ékesen,
Hogy a világ minden éke sem ér föl vele.
Tedd, hogy a tested gyönyörködvén magad
szeresse,
Tedd értem, magadért,
Te tedd kibírhatóvá ezt az életet.

Én azt hittem, hogy mindig kék,
ragyogó tükör a tenger,
s hogy rejtett aranyszemecskék
kincsével tele az ember.

Hogy járva a tengert, szembe kell
szállni merészen a széllel,
s akkor a hajós csodákra lel,
az idő nagy titkokat érlel.

Szálltam hát, Végtelen, feléd:
hullámok pörölye paskolt.
Ég s víz határa s a tengerfenék
derengett: messzi, deres folt.

S akkor megtudtam, hogy csak néha,
nagyritkán kék a tenger,
és hogy üres és szürke, még ha
csillog is sokszor, az ember.

Láttam földet, hol nincs tó, se folyó -
por és rög, semmi más:
nincs aranyszem a porban, melyből ott
gyúrják az ember fiát.

De tudtam: nincs szebb feladat,
mint vágyva előre törni:
keresni, kutatni, hol rejlik a mag,
s szeretni és gyűlölni.

És látni, hogy néha szürke homályon
átragyog kéken a tenger
s tudni: tisztább öröm nincs a világon
mint az, ha ember az ember.

fordította: Képes Géza

Ne less mögé, hisz úgyis tudhatod, mi más:
a szó a csönd ruhája csak.
A szó a dísz, a csábító, kacér selyem,
s a csönd a vér, a hús, a csont,
a csönd a test, a néma lüktetés, a lét.

Ha néha szóba rejtezik,
csak mint, ha nő incselkedik, tréfál velünk,
s hogy vetkezhessen, öltözik,
mert szűnni vágyna csak szünös-szüntelenül:
s a csönd is éppen ezt teszi.

A csönd a test, öröm és nyűg és fájdalom,
az öntudatlan élet ő:
a Semmi teste, néma változás, anyag.
S a szó a csönd ruhája csak,
s a csönd a test, a néma lüktetés, a lét.

 
Mi van a fejünk felett?
Mi van? Micsoda jel?
A tavasz puha szája
csak sír, és nem felel,
  és nem felel a nappal
és nem felel az éj,-
 
de hallgat-e valóban,
aki csak nem beszél?

Nem mondom el, miért szerettelek.
A hallgatás – szokás szerint – enyém.
Kettőnk között az eleven beszédre
soha nem volt és most sincsen remény.
Ettől függetlenül szerettelek.
Ettől függtem, mint ágakon a lélek.
Te szó voltál én némaság, lehet,
hogy ezért vártam engedelmességet.
Szavak nélkül is tudtad a parancsot –
így éltünk te a szolga s én a zsarnok,
borítékba zárt le nem írt szavakban.
Egy vesszőt adtál, ez maradt emlékül
nekem, ki betűk, s eleven nyom nélkül
éltem benned, pontos, metsző alakban.

Tudod, mi a bánat?

Ülni egy csendes szobában,
s várni valakire, aki nem jön többé.
Elutazni onnan, ahol boldog voltál,
s otthagyni szíved örökké.
Szeretni valakit, aki nem szeret téged,
könnyeket tagadni, mik szemedben égnek.
Kergetni egy álmot, soha el nem érni,
csalódott szívvel, mindig csak remélni.
Megalázva írni könyörgő levelet,
sírdogálva várni, soha nem jön rá felelet.
Szavakkal idézni, mik lelkedre hulltak,
rózsákat őrizni, melyek megfakultak.
Hideg búcsúzásnál, forró csókot kérni,
mással látni őt, nem vissza fordulni.
Kacagni boldogan, hazug lemondással,
otthon leborulni, könnyes csalódással.
Aztán átvergődni hosszú éjszakákat,
imádkozni azért, hogy Ő meg ne tudja mi is az a bánat.

Te meghalsz kedves s nem tudod, ki voltál,
álarcodat magadra szorítod
s nem tudja senki, hogy voltál titok,
hogy voltál nékem ismeretlen oltár.
Úgy mégy el innen csöndbe, lopakodva,
élő titok egy még nagyobb titokba.
Mert jönni fog egy egész-kicsi ősz,
napos, ártatlan, fáradt, graciőz,
kis fákkal és kis bárányfellegekkel
és végtelen és bús, akár a tenger
és megkuszálja hullámos hajad,
szemed alá rak szarkalábakat.
S egy délután, ha ülsz az ablakodnál,
ijedve kérded: micsoda zenél?
És este búgni, bőgni fog a kályha
és künn az utcán fújni fog a szél.
Te sírva szólítod a Véghetetlent
s felelni fog a föld és a göröngy.
Megütsz egy billentyűt s a hangja elzeng
és összetörsz, mint gyönge-gyönge gyöngy.

Tudom, mi tejben a légy,
tudom, ruha teszi az embert,
tudom, az új tavasz mi szép,
tudom, mely gyümölcs, merre termett,
tudom mely fán mily gyanta serked,
tudom, hogy minden egy dolog,
tudom a munkát, lusta kedvet,
csak azt nem tudom, ki vagyok.

Tudom az urak nyakdíszét,
tudom, melyik ruha mi szerzet,
tudom, ki gazda, ki cseléd,
tudom, mily fátyolt kik viselenek,
tudom a tolvaj- s kártyanyelvet,
tudom, tortán él sok piszok,
tudom, mely csap mily bort ereszthet,
csak azt nem tudom, ki vagyok.

Tudom ló s öszvér erejét,
tudom, mit érnek, mit cipelnek,
tudom, pénz szava szép beszéd,
tudom, hol mérik a szerelmet,
tudom, mit higyjek a szememnek,
tudom, Róma mit alkotott,
tudom, hogy a cseh mért eretnek,
csak azt nem tudom, ki vagyok.

Mindent tudok hát, drága herceg,
tudom, mi sápadt, s mi ragyog,
tudom, hogy a férgek megesznek,
csak azt nem tudom, ki vagyok.

(Szabó Lőrinc fordítása)

(erről lásd még)

Várj reám s én megjövök,
hogyha vársz nagyon,
várj reám, ha sárga köd
őszi búja nyom;
várj, ha havat hord a szél,
várj ha tűz a nap,
várj ha nem is jön levél
innen néhanap;
várj, ha nem vár senki ott
haza senki már,
s ha nógat is bárki, hogy
nem kell várni már.

Várj reám, s én megjövök.
Fordulj daccal el,
ha áltatják ösztönöd,
hogy: feledni kell...
ha lemondtak rólam már
apám s lányom is,
s jóbarát már egy se vár-
... szinte látom is:
borral búsul a pohár,
s könnyet ejt szemük,
rám gondolva. De te várj
s ne igyál velük.

 Várj reám! ó, átkelek
minden vészen én.
Aki nem várt, rám nevet:
"Szerencsés legény."
Nem tudhatja senki sem,
te meg én csupán,
hogy te jártál ott velem
öldöklő csatán,
s te mentettél meg, de hogy?
Egyszerű titok:
várni tudtál rám, ahogy
senki sem tudott.

Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő, szép zabkéve hajadról
nem álmodom többé már soha.

Arcod haván bogyók bíbor vére –
Szép voltál, te kedves, illanó!
Szelíd, mint az alkony puha fénye,
s fehéren sugárzó, mint a hó.

Szemed magvai kihulltak régen,
neved, a törékeny messze szállt.
Gyűrött sálam őrzi már csak híven
Fehér kezed hársméz illatát.

Amikor a háztetőn a hajnal
macskamódra lustán lépeget,
emlegetnek tűnődő szavakkal
vízimanók,  dúdoló szelek.

Kéklő esték azt suttogják rólad:
álom voltál , elhaló zene.
De tudom – aki formálta a vállad,
Fénylő titkoknak volt mestere.

Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő, szép zabkéve-hajadról
nem álmodom már többé soha.

Rab Zsuzsa fordítása

Tenger és alkonyég között
a szerelem hozzámszökött.
Örömre bú jött, napra éj,
a hosszu vágyra kurta kéj,
s óh szerelmem, reád mi jött
tenger és tengerpart között?

Tenger és kikötő között
s édesből keserű lett,
a vágyból könny, a könnyből láng,
holt kéjből uj vágy, uj fulánk:
s a szerelem így font-kötött
a tenger és homok között.

Tenger és naphunyat között
egy órát köztünk font-kötött,
de már suhant is, fürge láb,
a tegnapok után tovább
az arany vízen jött s szökött
a tenger és tengerhab között.

S tenger fölött és part alatt
minden vágy meghalt, elszunnyadt.
Az első csillag látta, míg
kettőnk egy lett; a második
csak engem látott magamat
tenger fölött és part alatt…

Ha ősz leszel s öreg, s lehúz az álom,
s a tűznél bóbiskolsz, vedd le e könyvet,
lapozgasd, álmodozz csak régi, könnyed
pillantásodról: visszfény volt az árnyon.

Hányan szerették jó kedved sugárát,
s imádták hű vagy hamis szerelemmel,
de én zarándok lelkedet szerettem
és változó arcod szomorúságát.

S az izzó kandalló-rácshoz hajolva,
suttogd, kicsit fájón: hogy elszökött
a Szerelem, suhan a hegy fölött,
s elrejti arcát fátylas csillagokba.

Jó éjt és álmodj szépeket,
vidám és kellemes képeket,
szerelmet, gyermeket,
csodákkal tele termeket.
És azt amire nagyon vársz,
ha útelágazásnál jársz:
az igaz utat.
Tudással teli kutat.
És azt amit csak jó:
frissen esett hó,
fenyőkkel határolt tó.
Néhány igaz, tiszta szó.