coppelia

  
Más dolog tudni
És megint más vélni,
Más dolog létezni
És megint más élni.

Más dolog itt lenni
És megint más maradni,
Más dolog menni
És megint más haladni.

Más dolog cipelni
És megint más vinni,
Más dolog érteni
És megint más hinni.

Más dolog saccolni
És megint más kimérni,
Más dolog vágyni rá
És megint más elérni.

Más dolog nézni
És megint más látni,
Más dolog elhagyni
És megint más válni.

Más dolog mulatni
És megint más nevetni,
Más dolog elásni
És megint más temetni.

Ugyanaz szeretni!
Ugyanaz szeretni!

Akkor is adj
ha semmit se kérek,
akkor is higgy
ha nincsen ígéret,
akkor is hallgass
ha semmit se szólok,
akkor is ölelj
ha fáj amit mondok,
akkor is hívj
ha nem jövök érted,
akkor is bízz
ha máshol élek,
akkor is láss
ha nem látod arcom,
akkor is várj
ha más ágyban alszom.

Ha bánt valami,
szedj mélyről a tálból,
szedj még egyszer és menj,
légy máshol.

Tisztára törölt
szemüvegedet vedd le.
Megbékélt szemmel nézz
elhülyülő szemekbe.

Elviselhető lesz
az elviselhetetlen,
de nem lehetséges,
ami lehetetlen.

Mi elfogadhatatlan
- mert a szív belefásul -,
azt ne fogadd el, sőt
ne is vedd tudomásul.

Midőn búcsúzva aranyat varázsol

a víztükörre az alkony-sugár,

és nem látszik a mező a homályból,

és elül a falu zsivaja már,

s az ég követe csillámlik, a harmat,

virágokon s illatos füveken,

a sötétlő erdő-tincseket takarnak

a ködnek fátylai ezüstösen –

valami érthetetlen nagy örömmel

nézek az isten világára én,

az agyamban a szívemben béke  tölt el

a mérhetetlen természet ölén;

És ekkor a föld minden dolga távol,

a lelkem mélyén fény gyúl hirtelen,

s a nagy mindenség – érzem – a világból

velem beszél csak, egyedül velem.

(Lothár László fordítása)

 Gyönge pillanataidban légy erős,
erős óráidban gyöngülj el,
valld be, ha reszketsz,
és szívedben lüktet a vér,
ha szemhéjadat könnyek feszítik,
sírj, kiálts, panaszkodj,
ne zárd palackba a fájdalmadat.

 Szenvedj hangosan, dörömbölj,
a néma kín méregként megöl,
ne játszd a bátrat,
ess el, ha löknek,
és ha feltápászkodsz,
ne mondd, hogy semmiség!
A fegyelem rabruháját vesd le,
légy anyaszült,
vállald csapzott, megroggyant magad,
és üvölts, ahogy a torkodon kifér!

Mit ér annak  az élete,

aki nem bámészkodhat sohase?                                   

Ki nem mereng , bokrok tövén,

hosszan, mint a juh vagy  a tehén. 

Nem nézi fák mókusait,

hogy rejtik a fűbe makkjaik.  

Nér rá látni a patak

tükrén a nappali csillagokat. 

S fordulni, ha villan a Szép,

s figyelni, hogy táncol, ha lép. 

S kivárni, boldog ajkakra

hogy gyúl át  szeme mosolya.  

Koldus annak az élete,

aki nem bámészkodhat sohase.