Midőn búcsúzva aranyat varázsol
a víztükörre az alkony-sugár,
és nem látszik a mező a homályból,
és elül a falu zsivaja már,
s az ég követe csillámlik, a harmat,
virágokon s illatos füveken,
a sötétlő erdő-tincseket takarnak
a ködnek fátylai ezüstösen –
valami érthetetlen nagy örömmel
nézek az isten világára én,
az agyamban a szívemben béke tölt el
a mérhetetlen természet ölén;
És ekkor a föld minden dolga távol,
a lelkem mélyén fény gyúl hirtelen,
s a nagy mindenség – érzem – a világból
velem beszél csak, egyedül velem.
(Lothár László fordítása)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.