Átlátszó víz az életünk.
Tüzek égnek, távoli jelek.
Villog hajnali égbolt
bozontos táj felett.
Mi köti még, micsoda súly
illó szivárvány szavainkat?
Holdbeli fények, zöld bozót
szikrázó mélye ringat.
Ki tud még bennünket szeretni,
s ki az, kit innen elérünk?
Magányunk hűvös ragyogása
késként karcolja bőrünk.
Naponként tágabb lesz a vágy,
míg elevened elragad.
Így őriz tiszta szegénységünk
a baljós csillagok alatt.
Van olyan szenvedés,
Mely mindent eltemet.
Aztán önmélyét elfedi,
Hídja a révület.
Emlékezetünk rajta
Járhat veszélytelen,
Mint holdkóros, ki ébren
Porrá zúzódna lenn.
(Tábor Eszter fordítása)
Szétvált az út a sárga erdőn
De kár, hogy kétfelé nem mehetek! -,
Sokáig álltam, elmerengőn,
És néztem az egyiket ott, ahol eltűnt
A bozótban, ahogy kanyart vetett.
De a másikon indultam tovább,
Tán vonzóbb volt, nem is tudom,
Magas füve épp tapodásra várt;
Bár nagyjából ugyanannyi láb
Járt rajta, mint a másik uton,
Úgy nyúltak el aznap délelőtt
A tiszta avarban mind a ketten.
Hadd járjam végig ezt előbb!
De habár azt mondtam, visszajövök,
A visszatérést nem hihettem.
Ha kérdeznek majd, ezt felelem,
Sóhajtva, sok-sok év után:
Az út az erdőn kétfelé ment –
A kevésbé járt tetszett nekem,
És így lett mind ami lett, talán.
(Imreh András fordítása)
Villázni se könnyebb,
Mintha kanalaznád
Az avart, s noha tömve,
Pihekönnyű a sok zsák.
Zörgök vele estig,
Olyan hangokat ad,
Mintha rohanó őz,
Nyúl lába alatt.
De ha átkarolom,
Ez a hegynyi halom
Arcomba dagad,
Kifolyik karomon.
Viszem a teli zsákot,
Üresen hozom el,
Mígnem telihordtam
Csűröm, de mivel?
Mi marad kezemben?
Súly semmi se szinte,
S mert szürkül a szürke
Földhöz érve, a szín se.
Nincs haszna se… mégis
Szüret csak ez is.
Sose tudni, a végén
Be mit is takarítasz.
(Rakovszky Zsuzsa fordítása)
Fészkében ül a mozdulat.
Delente súlyos nap ragyog.
Haragoszölden gömbölyödnek
a levelek között a diók.
Szárnyát rezzenti a darázs.
Gyanta csorog az ághegyen.
Mozdul, helyet keres az alma,
hogy szebb legyen, hogy jobb legyen.
Piros taréját rázogatja
Fehér kotlónk az udvaron.
Pincehűs kutak csobogását,
szekerek zaját hallgatom.
Így fürdik bennem szüntelen
A gazdag, sarjadó világ.
Illetetlen és remegőn,
mint folyóban a parti fák.
A rád zuhant idő alatt
agyamban elsüllyedtél.
A sejtjeimbe zártalak,
világom része lettél.
Van úgy, hogy rád se gondolok,
de nem feledlek mégse,
s váratlanul felszínre dob
bensőm hullámverése.
S akár a kés, a gyötrelem
a rostjainkba mélyed,
hogy nemcsak bennem – kívülem
külön formádat éled.
A kútnál egyszer néztelek,
ívvé hajolt a hátad,
s éreztem, most is ellenem
emelsz magadban gátat.
Míg magát minden pillanat
a homlokodba ássa,
te máris készíted magad
az újabb változásra.
S hogy ott álltunk az elhagyott
paradicsomban társak,
szerettem volna szólni, hogy
nincs hozzád joga másnak.
De hallgattam. Vad kényszerek
szétágazó húzása tép.
Rossz nélküled. De meglehet,
ha volnál, nem volnál elég.
Legszebb a siker annak,
Ki sohasem éri el.
Tudni mi a nektár.
Ahhoz koplalni kell.
Ki a bíborló seregből
A zászlónál terem,
Nem tudja úgy leírni,
Mi az, hogy győzelem.
Mint a halálra sebzett,
Ha meglopott fülét
Távoli szép triumfus
Kínja repeszti szét.
(Gergely Ágnes fordítása)
Szavam szökőkút gyöngye, vízsugár,
holdas álmok között hiába omló –
ködben bolygó madár,
szeszélyesen csapongó.
Álmom eleven, lélgező csalás,
megdermedt könny, hajnal fényében ázó –
eszelős óriás,
törpéket meg se látó.
Szerelmem bús, hívó melódia,
mely elszáll, és a csend marad nyomában –
fakó álmok hada,
miket valaha láttam.
(Tellér Gyula fordítása)
Tudod, mikor gyermek voltam,
Azt hittem, hogy örök minden.
Az álmok és a barátok...
S most mindez már nincsen.
Tudod, mikor gyermek voltam,
Hittem, örökké süt a Nap.
Felnőve ím körülnézve,
Látom már, minden elapadt.
Tudod, mikor gyermek voltam,
Hittem, nekem mosolyog a Hold.
S most, ha éjjel nem alszom,
Tudom, mindez csak álom volt.
Mert felnőttem, az idő rohant,
A gyermekálmok elmúltak.
Minden régi szép emléket,
A valós szelek elfújtak.
Hisz' égett egy gyertya a szerelemért,
Égett egy gyertya a tervekért.
Égett egy gyertya mindenkiért,
S égett értem, a gyermekért.
Tudod, mikor gyermek voltam,
Az álmok könnyen születtek.
Az évek múltak s rájöttem,
Az álmok örök álmokká lettek.
