coppelia

 
 Menjünk tovább, dalom; ő meg se hall,
 menjünk, ne féljünk, menjünk, méla dal!
 Légy néma most! Az ének éve elszállt
 sok édes régi vígodalmival.
 Szerettük őt, de ő keblére nem zárt:
 úgy van, dalom, bár angyalmódra dallj:
    ő meg se hall.
 
 Keljünk fel, menjünk, mert ő mitse tud.
 Menjünk tengerre, mint a szél ha fut
 homokkal, habbal; mert van-é reményed?
 Reményed nincsen: minden erre jut.
 Keserves ízü, mint egy könny, az élet.
 De hasztalan panaszlod ezt a bút:
    ő mit se tud.
 
Menjünk tovább, s haza; ő nem sirat.
 Álmot s napot a szerelem miatt
 s késő gyümölcsöt s illatlan virágot
 feladtunk, mondva: Légy te, ki arat!
 Most nincs fűszál sem; ő mindent levágott.
 Vetők, aludni! ránk már nem virad
    s ő nem sirat.
 
Menjünk, nyugodjunk; mert ő nem szivell,
 ha róla dallok, arra nem figyel.
 Nem látja, mint törődik a szerelmes.
 Menjünk. Ne szólj. Elég. Hagyjuk mi el.
 Szerelemtenger meddő, mély, keserves,
 s bár látta már virágim ezrivel,
    ő nem szivell.
 
Mondjunk le, menjünk; mert ő fel sem vesz.
 S bár csillagtól a lég is tünde lesz,
 s bár a sok habvirág, mozogva, ringva
 egy hold virágtól aranyfénybe vesz:
 súlyos hajunkra, fúló ajkainkra
 mind ránkomolhat, eltemethet ez:
    ő fel se vesz.
 
Menjünk, menjünk tovább; ő meg se lát.
 Még egyszer, együtt, zengjük el dalát:
 ő is tán, tűnt szavakra és napokra
 gondolva, visszafordul arra, rád:
 de már mi mintha ott se lettünk volna -
 s bár minden ember résztvevő barát:
 
   ő meg se lát.
 
 
 
(Babits Mihály fordítása)

A lábam alatt éreztem a rét hüvösét,
Odafönn a napot;
Eszembe jutottak régi verstöredékek
És dallamok.

A nyílegyenes vízparti égeresen
Sétáltam el.
Az évszak már a virágzás évszaka volt,
De semmi jel.

A kaszások előtt előresiettem a fűben, -
Már térdig ért;
És láttam, amerre a karcsú róka pihegve
Jött s visszatért.

Akkor követtem a róka nyomát
És rátaláltam
A rég keresett virágra, a szirmon elömlő
Szín bíborában.

Szellő se fújt, a furakvó méh se kuszálta
A szirmokat,
Tökéletes nyugalomban állt egész nap
Az éger alatt.

Az ágakat széthajtva térdepeltem
Számlálva ott,
Hogy az aljnövényzet alatt hány gyenge bimbó
Sápadozott.

Majd csöndesen hazamentem, azt motyogva,
Hogy jöjjön akár
Az ősz meg a rőt levelek forgószele, mert
Megvolt a nyár.
 
(Imreh András  fordítása)

Miben bízik hát a hitetlen?
A versben és a szerelemben.

Ki ebben, abban megcsalódott,
de eszét mégsem ölte meg,
a test s a lélek, föld s az ég
között megáll. Mit is tehet?

Kevésben hisz, de rendületlen
a versben és a szerelemben.

Mint vízcseppek szirmaidban
Várom hogy széttörhessem
Hallgatásod fényét
Újabb árnyalatokat adhassak
Sokszínű kontúrodhoz

Testembe zárom a lombok
Megnyugtató mély moraját
Levélhullás előtt
Lassan visszavonom
Sejtjeimben a fotoszintézist

Mély álomba zuhanok
Utazom repülök testetlenül
Megfigyelem
Magamon uralkodó önmagam
Teljességben egyedül

Közelítek egy olyan határhoz
Ahol az érzések
Dogma-kerítést emeltek
És lebontásának kísérletei
Tovább növelik szilárdságát

Már nem tudom
Melyik oldalon van helyem
Fogod-e kezem
Vagy oldod a kötést
Mikor adsz és veszel el

Néhány pillanat marad
Mint harmatcsepp
Szemed sarkában
Ölelésben
A lehetőség

GAS©2010